Dr. Berényi Dénes: Gyökereink

A Szoboszlói úton – a kis iskolában”

Egyházközségünk gyökerei a Szoboszlói úti kis iskolába (Szoboszlói út – Kadosa sarok) nyúlnak vissza. A két világháború között épült iskola egyik tantermében egy kinyitható oltár volt, és itt miséztek vasárnaponként vagy a Szent Anna Egyházközség káplánjai, vagy a piarista atyák.

A vasárnaponkénti misézés a háború alatt, a háború után, sőt még az iskolák államosítása után is, jó ideig folytatódott. Tulajdonképpen mindaddig, amíg ebben az iskolában tanítás folyt, mert a későbbiekben a debreceni iskolák központi konyhájává alakították át.

Ebben a kis közösségben a szó szoros értelmében családias légkör uralkodott, mindenki személyesen ismert mindenkit, és a vasárnapi szentmiséken kívül más közösségi rendezvényekre - - pl. farsangi összejövetelre - is sor került.

A háború után a közösségben Bánáss László, akkori plébános kezdeményezésére „utca apostol” hálózat is működött a testvérek összetartására, segítésére. Mindig voltak testvérek, akik mintegy gondnoki szerepet töltöttek be a szentmisék előkészítésében, a közösség összefogásában, és egy tag a Szent Anna Egyházközség képviselő testületében ezt a közösséget képviselte.

A Szoboszlói úton – a „nagy iskolában”

A tanítás megszűntével a miséző hely is felköltözött a Szoboszlói út – Külsővásártér sarki iskolába, a kémiai tanterembe. Ezek a legsötétebb ötvenes évek voltak, és nem kis részben az iskola akkori igazgatójának Solymosi Sándornak és több más tanárnak köszönhető, hogy gyakorlatilag zökkenőmentesen folytatódott a misézés.

Nemcsak az akkori politikai légkör miatt volt meglehetősen gyér ezeknek a miséknek a látogatottsága, bár ez is kétségtelen hozzájárult. Olyan közel volt a Szent Anna templom, hogy aki elindult a szentmisére, főleg, ha a Tócóskertben buszra ült, akkor már inkább felment oda. Ezért aztán sokakban felmerült, hogy talán meg is kellene szüntetni itt a vasárnapi misézést. Révész apát úrnak, az akkori plébánosnak azonban az volt a véleménye, hogy „őrhelyet” nem szabad feladni. Így a rendszerváltásig tovább folyt a vasárnaponkénti misézés.

A Tócóskertben

A rendszerváltással új lehetőségek nyíltak. Vissza lehetett igényelni a kis iskolát és más, volt egyházi tulajdonú telkeket is. Átmeneti időre a misézés a Tócóskert közepében a Kazinczy iskolába került, mert Orosz Lőrinc plébános akkor is, később is mindig azt képviselte, hogy a tócóskerti lakótelep közepébe kell menni a szentmisével.

Tárgyalások, egyeztetések után végül is egy tócóskerti társasház földszintjén kapott két helyiséget tulajdonul az egyház, és ebből alakították ki a Szent Család kápolnát. Valójában a Szent Család kápolnában kezdett formálódni mai egyházközségünk a Szoboszlói úti gyökerekből. Énekkar alakult, különös gonddal törődtünk az első áldozókkal, a ministránsokkal. Volt bibliakör, óvodás hittan, ifjúsági hittan. Megvalósítottuk a közelben lévő Terápiás Ház (értelmi fogyatékosok szociális otthona) rendszeres látogatását, ahová egy alkalommal új egyházmegyénk püspöke, Bosák Nándor is velünk jött, ott misézett és velünk is ebédelt.

A Szent Család templom

Az új egyházmegye megalakulásával Bosák Nándor püspök atya különös figyelemmel fordult közösségünk felé, amely végül is már a kápolnában lelkészséggé alakult. Püspökünk ekkor már úgy látta, hogy ez a közösség leginkább kész lélekben arra, hogy egyházközséggé alakuljon, és temploma épüljön. Egyébként közösségünkhöz kapcsolódva ez idő tájt alakult meg külön jogi személyiséggel a Forrás Lelkisegítő Egyesület, azzal a céllal, hogy a jézusi lelkületet sugározza, és konkrét segítséget nyújtson a tágabb környezetnek.

Megkezdődött tehát a templom tervezése a Hevessy József polgármester által a várostól juttatott telken, majd építése jelenlegi plébánosunk, Fodor András elképzelései szerint, az ő vezetésével, részletekbe menő irányításával.

Tíz évvel ezelőtt, 1998. augusztus 15-én megtörtént templomunk, a Szent Család templom felszentelése. Itt már egy másik történet kezdődött, megkezdődött az új egyházközség élete. Megalakult a képviselő testület, azon belül feladatmegosztás jött létre a tagok között. Lelkiségi csoportok kezdték meg működésüket, nem sokkal a templomszentelés után, itt tettek fogadalmat Debrecenben az első Kamilliánus család tagjai, egyházközségi hírlevél is indult. Telik az idő, egyre inkább új generáció hordozza a Szent Család Egyházközség feladatait, de mi, az idősebb nemzedék tagjai is magunkénak érezzük a templomot, a közösséget, örülünk, hogy hozzá tartozunk, és a jó Isten áldását kérjük rá.

Kind Imre: A Szent Család kápolna

1991. szeptember 1-én költöztünk át a Szoboszlai úton lévő általános iskolából a tócóskerti Kazinczy Ferenc (akkor még Margit téri 1. számú) általános iskola egy különálló tantermébe, amely az Angyalföld tér 11. szám alatt található. A „kápolna” (melyben hétköznap még tanítás folyt, csak vasárnaponként alakult át a tanári asztal oltárrá) a Szent Anna plébániához tartozott. Sekrestyésünk és egyben pénztárosunk özv. Galgóczy Mária néni volt, ő vezette a pénztárkönyvet is – ugyanazt a pénztárkönyvet folyamatosan 1957-től, még a Szent Család plébánia is abban jegyezte a stóla bevételeket és a kiadásokat 2003-ig.

Én a Szent Anna Plébánia képviselőtestületének tagja voltam, Lőrinc atya megkért, hogy segítsek Marika néninek a vasárnapi szentmise előkészítésében. Amíg nem kapta meg (egy másik ingatlan helyett) a Szent Anna plébánia a termeket, addig az iskolapadokat minden vasárnap reggel át kellett rendezni, majd vissza. Eleinte 10-15-en voltunk, lassan szaporodtunk. Mint képviselőtestületi tagot, megkért Lőrinc atya az egyházi hozzájárulás beszedésére, így kerültem közelebb a tócóskerti hívekhez, akiknek elmondtam, hogy van egy kis kápolna az Angyalföld tér 11. szám alatt és minden vasárnap van szentmise.

1993-ra már annyian voltunk, hogy át kellett vágni az egyik főfalat, hogy többen beférjünk. Így lett egy 74 m²-es helyiségünk, ahol már 70-80-an voltunk egy-egy szentmisén.

1993-ban Némethné Székely Jutka kezdte el a hitoktatást az általános iskolásoknak a kápolnában. Majd, miután ő visszament dolgozni, Petrik János és Berki János tartotta a hittanórákat 1996-tól. Ugyanebben az évben Petrik János elkezdte a foglalkozást az első ministránsokkal. Már 1993-tól minden évben farsangot tartottunk, vetélkedőkkel az óvodások és iskolások számára.

1991-1998-ig többnyire a Szent Anna templom káplánjai jártak ki vasárnaponként misézni a Szent Család kápolnába, sorrendben Kovács Péter, Tari Antal, Fadgyas István, Linzenbold József, Krakomperger Zoltán. 1993-ban József atya vezetésével megalakult az első családközösség, melynek tagjai a Driviki, a Szabó, a Vasvári és a Kind család voltak (a templomszentelés után – elköltözések miatt – ez a kör átalakult, belépett a Berényi és a Németh család; mai tagjai a Berényi, a Kind, az Asztalos és a Hajdú családok.)

Amikor kiderült, hogy lehetőség lesz templomépítésre, püspök atya Fodor András atyát bízta meg ezzel, s felkérte a közösség vezetésére.

1998 januárjában (miután András atya felkészített bennünket) Bosák Nándor püspök atya akolitussá avatott hármunkat: Petrik Jánost, Berki Jánost és Kind Imrét. Ekkor átvettük a kedves nővérektől a Kenézy Gyula kórházban az igeliturgia tartását.

1998. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén pedig teljesült az álmunk, megtörtént a templomszentelés.

Linzenbold József: Szent Család

Szeretettel köszöntöm mindazokat, akik a Szent Család Plébániához tartoznak: annak a közösségnek lehetnek tagjai, amely ma gyümölcsöt hoz, és amely fának ágain megpihenhetnek az ég madarai. Köszöntöm azokat is, akik ünneplik ezt a 10 éves évfordulót!

Nekem a szép kezdetek jutottak: szántás, vetés... Összejönni vasárnaponként egy több emeletes épület kerékpár tárolójában. Mert így kezdődött. Persze a helyiségeket szépen kifesttettük, igyekeztünk liturgikus teret kialakítani a hívekkel, falat vágni és tabernákulumot készíttetni stb. Nagyon jó volt megtapasztalnom Orosz Lőrinc atya támogatását kezdeményezéseinkhez.

Mikor már valóban kápolna kinézetünk volt, nevet választottunk: Szent Család kápolna. Igen, ez a név fejezte ki akkori helyzetünket. Igyekeztünk összetartozni mint egy család, igyekeztünk odafigyelni egymásra, mint egy családban, igyekeztünk áldozatot hozni egymásért mint egy családban, igyekeztünk gyermekeket elfogadni, szomorúakat vigasztalni, egymásért élni, mint egy családban. Igyekeztünk együtt a Szentet befogadni, mint a Szent Család tette.

Lakótelepi lelkipásztorkodás. Így mondjuk ezt ma, megnevezve a lelkipásztorkodás jellegét. Sokat meríthettem három éves fiatal papként abból a tapasztalatból, amit Miskolc-Diósgyőrben, ehhez hasonló lakóépületek között gyakorolhattam igen intenzíven két éven át. Szép élmény volt együtt játszani, kirándulni, vetélkedni a gyerekekkel vakációk, táborok alkalmával. Megszentelni a lakótelep életét jelenlétünk által és töltekezni vasárnapról-vasárnapra a szentmise erejéből. Örülni annak, hogy van papja, kántora, hitoktatója, sekrestyése a kis kápolnának, s vannak tagjai, akiknek egyre fontosabbá válik életüket Istenhez kapcsolni. Jó volt megélni a fiatal átlagéletkort. Volt olyan időszak, amikor többen voltak (2/3rész) gyerekek, fiatalok egy-egy szentmisén, mint idősebb testvéreink.

Egyik iskolaév kezdetén az első osztályosok beiratkozásakor én is ott voltam valamelyik iskola aulájában, hogy hozzám jöjjenek hittan-ügyben. Eléggé kiábrándító volt, amint a rengeteg elsős gyerek közül egy sem akart hittanra beiratkozni. Pontosabban, egy akart... Mint később kiderült ő úgy imádkozza a Miatyánkot, hogy „Vater unser”... Nem baj, a mi dolgunk vetni.

Nem is értem, hogy akkor hogyan jöttek össze a gyerekek. Honnan kerültek elő? Úgy gondolom, odafönt is akarhatták, hogy növekedjen az egyházközség, hiszen létrejött és él. Mert erre is áll amit a zsoltáros mond: "Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte." (Zsolt 127) Az Úr megőrizte ezt a városrészt és őrzői, pásztorai, vezetői nem hiába őrködnek fölötte.

Kívánom az ünneplő, jubiláló sokaság számára, hogy „élő kövek” tartsák össze mindig az egyházközséget! Éljen a Szent Család! Éljenek és gyarapodjanak a szent családok Tócóskert római katolikus egyházában!

Dr. Krakomperger Zoltán: Egyházélmény-morzsák a Tócóskertből

Egészen új és sajátos feladat elé állított a tócóskerti Szent Család kápolna közösségének lelkipásztori ellátása 1995. augusztus 1–től 1996. októberéig.

Szülői felelősségvállalás

A kápolnai közösségben igen jó benyomásként hatott rám az, hogy valamennyi generációval találkoztam. Külön említésre méltó az a tény, hogy a fiatalnak számító szülők törődtek gyermekeik vallásos nevelésével, amely a szentmisén való részvételen túl magában foglalta a hittanórákra járást és a hitéleti programokba való bekapcsolódást is. Az egykori kápolna címe: Szent Család fokról fokra nyilvánult meg a hívő közösségben is.

A szülők felelősségét olykor-olykor a nagyszülőknek kellett vállalniuk. Erről jut eszembe, hogy Berényi Vince kb. 4 évesen nagyszüleivel vett részt a szentmisén. A kenyér átváltoztatása utáni áhítatos csendben hallhatóvá vált Vince tisztánlátást elérni akaró törekvése a nagymamájához intézett kérdésében, amelyet nem lehet elfelejteni: „Mit főz? Mikor ad belőle?” E két kérdésben felismertem, hogy ez a gyermek a maga szintjén így értette meg az Eukarisztia lényegét, amely áldozati lakoma, hogy közösségben maradjunk Jézus Krisztussal és egymással.

Missziós közösség

Tanulságos volt számomra a lelkiismeretes hitoktatók által is táplált missziós tudat ápolásának a megtapasztalása, amely megnyilvánult a gyermekek részéről abban, hogy a Mikulás-ünnepségre és a farsangra azokat az egészségesen kíváncsi osztálytársaikat vagy barátaikat is elhozták, akik vallásilag nem tartoztak közénk. Mindkét gyermekprogram keltegette a felelősséget bennük a saját és cimboráik hitéért. Az ilyen „becsatlakozott” gyermekek közül néhány még a hittanórákon is megjelent.

Egyházunk missziós megbízatásának elsajátítása, abban áll, hogy az egész világnak: minden embernek minden időben hirdesse Jézus Krisztus teljes igazságát, amely egyben az ember világban való létezési módjának az igazságát is feltárja.

Hétköznapi misztika

A hétköznapokban való helytállásra ösztönző lelkiség keresése a fiatal egyedülálló vagy már családos felnőttek részéről szintén egy olyan sajátosság, amelyet nagyon jó volt tapasztalni. Ez megnyilvánult az igényes szentgyónásokban és a lelki beszélgetések alkalmával.

A hétköznapi misztikus lelkiség elsajátításának egyik fóruma volt a József atya által elindított családos hittan és a havonkénti elmélkedés. Mindkettő a résztvevőknek, de éppúgy nekem is alkalmat adott az alábbiak tudatosítására:

- az Evangélium fényében reflektáljunk életünk eseményeire,

- csak Jézus Krisztus megváltó művével képes meggyógyítani a magunk és a társadalmunk lelki sebeit,

- az összetartó és elkötelezett hívő közösség hogyan szolgálja és gazdagítja a kiteljesedni akaró ember életét, hogy Krisztus jelenlétének jelévé váljon másokkal közösségben, azaz egyházat alkotva, ebben a világban,

- és végül a keresztény értékek bemutatásából és a szerintük való életből olyan öröm, remény és életértelem forrásozik, amelyeket senki nem vehet el tőlünk.

Fodor András: A debreceni Szent Család Templom és Plébánia első tíz éve

Előzmények

Nem születtem templomépítőnek és gazdasági szakembernek, a feladatok megoldása közben szembesültem azzal, hogy Isten milyen adományokkal ajándékozott meg. Így történt ez ennek a templomnak az építésénél is.

Amikor a 80-as évek elején, hittanárként a Szoboszlai úti iskolában miséztem, nem gondoltam, hogy valamikor ennek a közösségnek templomépítő plébánosa leszek.

1996. október elsejével Bosák Nándor püspök úr kinevezett a tócóskerti Szent Család kápolna lelkészévé. Abban az időben, amikor országszerte plébániák szűntek meg, vonódtak össze, főleg a paphiány, de a hívek kis száma miatt is – Debrecen katolikus püspökének az a gondolata támadt, hogy új plébániát alapít, és ennek kivitelezését rám bízta.

Tervek és alapkőletétel

Még 1996 őszén pályázatot hirdettem debreceni építészmérnököknek, hogy a város legnagyobb lakótelepére, egy – a panelek szögletes és sivár világát oldó – templomot tervezzenek. Négy pályázat érkezett. Volt abban falusi kis templomtól az űrbázisra emlékeztető megoldásig minden változat. Először mind a négy pályázat látvány-tervét kitűztem a Szent Család Kápolna falára, hogy a hívek lássák és segítsenek a döntésben. A látványtervek alapján én magam és a hívő közösség is, Dr. Kőszeghy Attila tervét találta a legjobbnak. Ezután, ennek a tervnek a részleteit is kitűztem a kápolna falára, hogy jobban el tudjuk képzelni leendő templomunk elhelyezkedését, az önkormányzat által erre a célra adományozott telken, a Holló László villa mellett. A tervező mérnököt megkértem, hogy készítse el az engedélyes terveket, hogy az építkezés mielőbb elkezdődhessen. Már az engedélyezési eljárás idején meghirdettem az építő vállalkozók számára a templom-építési pályázatot. A legjobb ajánlatot a 95’Gold Viktória Kft. adta, Nagy József építésvezető és fiai közreműködésével készítettük elő az építkezést. 1996. decemberében, Szent Család vasárnapján, a tervezett templom oltára alá, Bosák Nándor püspök úr és Orosz Lőrinc (Szent Anna) plébános jelenlétében, elhelyeztük az alapkövet.

Építkezés és felszentelés

Az engedélyezési eljárás kissé elhúzódott, így csak a nyár elején tudtuk megkezdeni az építkezést. A kitűzést és tereprendezést már tavasszal elkezdtük, és a földszintig az alapokat is leraktuk. A nyári szünetben egyházmegyés kispapjainkat is bevonva az építkezési munkákba, hamar nőttek a falak, kirajzolódott a templom és a vele egybeépített plébánia formája. Az arra járó lakótelepiek pedig tették a megjegyzéseiket. Sajnálták a beépítetlen területet (ami egyébként a valóságban egy nagy gazfészek volt addig), olyan is volt, aki azt mondta, inkább uszodát építenénk, mint templomot. Szerettük volna, ha a tél beállta előtt tető alá kerül az épület. A plébániai részen ez meg is valósult, de a templom tetőrésze túl nagy feladatnak bizonyult, csak 1998. tavaszára lett teljesen kész. A templom főkapujának, ablaknyílásainak kialakítása a kőműveseknek, a nyílászárók elkészítése pedig az asztalosoknak adta fel a leckét. A hajlatok és ívek miatt szinte apró „szálkákból” kellett elkészíteni a zsalukat. Ha valami nem olyanra sikerült, ahogyan a tervező megálmodta, visszabontatta. A templom belső vakolása, burkolása sem volt mindennapi feladat. Szinte nincs a templomban egyenes és szabályos sarkos rész. Minden mozog, hajlik, ível. A padlószint sem egyenes, hanem lejt a szentély felé. A Szent Család három tagjának (Jézus, Mária, József) sziluettje, egyszerűen a vakolatból lett kikaparva. A szentély bútorzatát és lépcsőit, később a padjait is, Erdélyi Zoltán asztalosmester készítette. A lépcsőket 1998. augusztus 14-én éjszaka rakta a helyére. Augusztus 15-én pedig megtörtént a templom felszentelése. A látványosan haladó építkezés mellett egy másik, kevésbé látható építkezés is folyt. A hívő közösség megbérmálatlan tagjait bérmálkozásra készítettem elő. Fontosnak tartottam, hogy a Szent Család templom, Nagyboldogasszony ünnepén történő felszentelése után, a közösség a Szentlélekkel is különös kapcsolatba kerüljön, ezért úgy időzítettük, hogy a templomszentelés utáni napon, augusztus 16-án bérmálás is legyen templomunkban. Még ugyan nem történt meg a plébánia határainak tényleges kijelölése, annyit már tudtunk, hogy több mint 50 ezer ember él a templom vonzáskörzetében. Hogy ténylegesen mennyi a katolikus egyházban keresztelt hívünk, azt a mai napig sem tudjuk. A templomszentelésre minden jó szándékú embert meghívtunk. A meghívókat a misére járó családok és fiatalok juttatták el a postaládákba. Sokan el is jöttek, úgy, hogy a székekkel teljesen teli rakott templomba nem fértek be. 800 ülőhelyet biztosítottunk, de jóval többen álltak, bent és a templomon kívül is. 1500-2000-re becsültük a jelenlévők számát.

Plébániaalapítás

Hivatalosan 1998. augusztus 15-én alakult meg a Szent Család Plébánia. Egy gondnok családdal (Kind Imre és felesége), valamint Berki János adminisztrátorral, megkezdte működését a hivatal. Íme az alapító dokumentumunk:

Alapító okirat

Debrecen város katolikus lakóinak jobb lelkipásztori ellátása érdekében, miután meghallgattam az egyházmegyei Papi Tanács és a város felelős lelkipásztorainak véleményét, ma 1998. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén, egyházmegyénk fennállásának hatodik évében

megalapítom a Debreceni Szent Család Plébániát.

Az új plébánia területe Debrecen város nyugati részét foglalja magába.

Határoló utcák: A 4-es út a régi 4-es vonalán, Déli sor, Keleti sor, Gyár u., Kürtös u., Kishegyesi u., Segner tér, Csap u., Mester u., Károli tér, Bartók u., a vasút nyomvonala a Balmazújvárosi u.-ig, Balmazújvárosi u.

A következő plébániákkal határos:Hajdúszoboszló, Balmazújváros, Szent László és a Szent Anna Plébánia.

A Szent Család Plébánia első plébánosává Fodor András pápai káplán, püspöki helynököt nevezem ki, és felruházom mindazon jogokkal és kötelességekkel, amelyek a plébánost megilletik az Egyházi Törvénykönyv szerint (CIC. 519-539. kk) Kívánom, hogy miután irányításával felépült az új templom, fordítson különös gondot a plébánia hatékony szervezeti működésére, a területen élő katolikusok felkutatására és a lelki közösségbe való bekapcsolására.

Plébániatemploma a Szent Család tiszteltére épült új templom. (Debrecen, Holló László sétány)

A plébánia pecsétje:

Az Üdvözítő áldása, Szűz Mária és Szent József közbenjáró imája kísérje az új közösség életét.

Bosák Nándor

debrecen-nyíregyházi püspök

KÁPLÁNJAINK VISSZAEMLÉKEZÉSEI

Fodor János: Pasztorálteológiai reflexió

Újmisésként a Szent Család Plébánián

Miután Bosák Nándor megyéspüspök 2002-ben áldozópappá szentelt, szolgálati helyemül a debreceni Szent Család Plébániát jelölte ki. A dogmatika említést tesz arról az ontológiai többletről, amit valaki a papszentelésben a kézrátétel és az imádság által megkap, de a gyakorlati teológia nehezen tudja összefoglalni mi is történik valójában az egyénben illetve a környezetében a szentelés után.

A gyakorlati teológia folyamatosan foglalkozik a kérdéssel, ki is a közösség tagja, ki tartozik pontosan egy adott közösséghez, kinek mi a szerepe és lehetősége az adott közösségen belül. A kérdés jelentősége még nyilvánvalóbbá válik, mikor azoknak az embereknek a helyzetéről, szerepéről gondolkodunk, akik sosem járulnak szentségekhez, nem járnak „szakrális közösségbe”, esetleg megjelenik igényük a segítésre vagy segítségre, és „Isten megváltott népeként” az egyházhoz kapcsolódnak.

A Szent Család Plébánia közössége alatt - a környezet, ahová kerültem - tehát éppen ezért nem csupán a szentmisén résztvevők csoportját értem, hanem azokat az embereket, akik oda tartozónak érezték magukat. Ebbe a tradíciókkal nem rendelkező, önmaga karakterét és lehetőségeit is kutató közösségbe kerültem újmisésként.

Saját bibliográfiám alapján szeretnék a teljesség igénye nélkül kiragadni pár gondolatkört, melyek sarokpontjai voltak első kápláni évemnek, és amelyeket egyfajta visszaemlékezésként és köszönetként írok most azért az egy évért, amit a Szent Család Plébánián tölthettem.

Státusz és identitáskérdés-ki is vagyok az adott területen

Annak ellenére, hogy a teológia pontosan kifejti ki is a pap, valójában kezdő papként nagyon nehéz a szemináriumban hallott elméleti – gyakran ideálisnak lefestett – képet összeegyeztetni a gyakorlattal. („Onnantól, hogy felszenteltek elvesztetted minden emberhez méltó jogodat” – Reiner Bucher pasztorálteológia előadásán hangzott el ez a mondat 2006-ban, amikor elmesélte, hogy testvére, aki pap, habilitálni szeretett volna. Ekkor a helynöktől a nemleges válasz mellé ezt a mondatot is megkapta. A gyakorlat és a jog gyakran nem fedik egymást, pl.: káplánok, plébánosok szabadsága folyamatos problémák forrása egyházmegyénkben is.) Minden új helyre kerülő papnak, de különösen egy újmisésnek feladata, önmaga helyzetének, szolgálatának az adott területen való értelmezése, adaptálása. A püspök atya által számomra kijelölt egyházközségben - jelen esetben egy lakótelepen és egy kisvárosban -, ahol az ott élő emberek nagy részének nem volt erős kapcsolata az egyházzal, világi szemmel egy munkavállaló lettem, egyházjogilag káplán. Azonban ebben a környezetben ez a helyzet sokak számára egy életidegen állapotként jelent meg, amelynek az értelme, funkciója, egyáltalán a létjogosultsága folyamatosan megkérdőjeleződött. Ez a státuszkérdés egy ilyen környezetben erős, emiatt folyamatosan felvetődött bennem, hogy ki vagyok, mit is ér a teológiai diplomám, kinek van, és kinek lehetne szüksége rám, illetve a tudásomra.

Plébános-káplán

A tanító és tanuló egyház egyik szimbóluma lehetne az a kép, amint a káplán elsajátítja a szakrális „fogásokat”, az irodavezetést, a pasztorációs gyakorlat egyéb elmeit tapasztalt kollégájától. A szakrális szolgálatban megnyilvánuló együttműködésen túl természetesen folyamatosan előkerül a kérdés, hogy hol és mennyire kapcsolódhatnak be kollégák egymás életébe, életterébe, privát szférájába. A kérdés előtérbe helyezi számunkra annak tisztázását, hogy papként miként is gondolkodunk egymásról, ki a másik nekem. Paptestvérként, plébános atyaként, vagy főnökként (plébános) tekint rá a beosztott (káplán). Érdekes annak figyelemmel kísérése is, hogy a kommunikációnkban, mikor melyik szerepet hozzuk elő egymásból, illetve, hogy hogyan is gondolkodunk saját magunkról az adott helyzetben. A környezetünk azt a képet, amit magunkban hordozunk, erősen visszatükrözi. Volt plébánosomat mindenki „András atyaként” említette nekem, amely megszólítás a személyes kapcsolódást és nem a hivatali beosztást helyezte előtérbe.

Munkatársak és a káplán

A Szent Család Plébánián mind főállású mind önkéntes munkatársak segítik és gazdagítják a közösség életét. A státuszhoz, egyházhoz, hierarchiához való kapcsolódás a tudatos és a tudatalatti kommunikáció erőteljesen kifejezésre került, hiszen megérkezésemmel gyakorlatilag egy „új elem” került a már „megszokott” élettérbe. Az új helyzet - egy fiatal pap közösségbe kerülése – mindenki számára is jó mutatóként szolgált arra, hogy milyen értékrenddel dolgozik Isten Országáért. A munkatársak flexibilitása iránti igény ebben a szituációban axióma, mivel az egyházban természetes gyakorlat, hogy a káplánok folyamatosan, rövid időn belül cserélődnek. Egy fiatal egyházközségben maguk a kihívások, funkciók, gyakorlatok, sőt magának a közösségnek az összetétele is folyamatosan változik, továbbá a munkatársaknak fluktuációja - gondolok itt főleg az önkéntesekre - szintén magas. Ebben a közegben tradíciókhoz ragaszkodni, státuszpontokat találni - akár a közösség új tagjaként - természetesen lehet, de folyamatosan felül kell vizsgálnia annak időszerűségét és észszerűségét.

Közösség és Káplán

Ideális esetben minden közösség részéről az elfogadás és befogadás, a nyitottság, a kihívások és lehetőségek nyújtása, lenne az „szerep”, amelyet minden káplán örömmel fogadna. Természetesen ennek maradéktalan megvalósulása illúzió, ugyanúgy, mint azt gondolni, hogy egy újmisés pap több évtizedes szolgálati tapasztalattal bír, személyisége kiforrott, ideálisan illeszkedik a közösségbe. Talán ez a nem mindenben tökéletes „összhang”, a közösség egyik legnagyobb sansza, hisz ez a diszharmónia segít felismerni azt, amit önerőből képtelen megoldani a közösség. Annak felismerésében is segít ez a helyzet, hogy elfogadjuk azokat az élethelyzeteket, melyekben elengedhetetlen Isten segítségét kérni, hisz mindannyian az üdvösséget kereső életutunkon járunk, amelyen felebarátom jelenléte - aki lehet régi vagy új tagja a közösségnek - elengedhetetlen.

Befejezés

Egy év nem hosszú idő egy közösség életében, egy ember életében viszont jelentős, főleg, ha ez az első szolgálati helye. Számomra éppen ezért igen fontos mérföldkövet jelentett, ez az év a Szent Család Plébánia közösségében, hiszen ennek során egész további életemet, szolgálatomat meghatározó élményeket és tapasztalatokat szerezhettem.

Németh János: „IN MEMORIAM”

Boldog emlékű Schefler János szatmári püspök, - kiről csak nagy tisztelettel tudok beszélni - a következőket írja lelkigyakorlatos könyvének zárásaként: „Boldog ember és pap az, aki a nagy elszámoláson elmondhatja: Gyarló ember voltam, kicsi helyen dolgoztam, csak tucatember számba mentem, nem voltak hőstetteim, nagy sikereim, de mindig azon a poszton dolgoztam, ahová az Úr akarata állított, és ott az Ő dicsőségét kerestem.” Ezen püspöki intelem fényében gondolok vissza „azokra az évekre”.

…életem legszebb élményei közé tartozott a diakónussá szentelésem napja, s azon a nagyon szép napon hivatalosan is megtudtam (amit addig csak a madarak csiripeltek), hogy első szolgálati helyem Debrecenben lesz, méghozzá a tócóskerti Szent Család Plébánián. Szép volt az a nap!

Nem volt teljesen ismeretlen a plébánia, mert amikor papnövendékek voltunk, minden nyári szünetben egy hetet az egyházmegye berkein belül, munkával töltöttünk. Így történt meg az, hogy a Szent Család Plébánia és templom alapjait mi is ástuk. Nyugodtan mondhatom, hogy tényleg az alapoktól kezdtem az ott létemet. Még viccelődtünk is az ásás közben, hogy „úgy ásd, mint ha magadnak ásnád”. Bejött! Szép volt az hét!

Csodálatos hónapokat tölthettem el diakónusként a plébánián. Szó szerint szerettem azt, amit tehettem. Jó volt a plébánia intézményes oldala is, hiszen szép új épület és új templom várt rám, de ami a leginkább élmény volt, az az ifjúság létezése. Shakespeare azt írja egyik szerelmes költeményében: „az vagy nekem, mi testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek” – ez volt nekem az ifjúság. A „Szent Családban” tanultam meg azt, hogy mit jelent a hétköznapi homíliákra való készület, melynek lényege nem a megtanulás, hanem a hitelesség. Életem végéig elkísér még az a mellbevágó „élmény-sorozat”, melyet debreceni fiatalkorúak javító intézetének falai között életem meg, mint hittanár. Rájöttem, hogy könnyű szeretni azokat, akik engem is szeretnek, de csak akkor lehetek hiteles keresztény, ha a szeretetet azokra is kiterjesztem, akiket „szeretetlennek” mondanak sokan, csak azért, mert életükben valamikor (talán nagyot) hibáztak. Hamar elröppent a tócóskerti szolgálat, s következő állomáshelyem Egyek volt, amit azért említek itt meg, mert soha nem fogom elfelejteni, mikor oda is eljött meglátogatni a „Szent Család” egy hétköznapi esti mise keretében. A „meglepi” annyira sikerült, hogy kis híján hanyatt vágódtam az oltár előtti lépcsőn, mert a mosolygós arcokat néztem, s nem a lábam előtti akadályokat. Szép volt az a három hónap!

Felszentelésemet követően két évig Polgáron voltam, majd egyik nap, jött a postás a püspöktől küldött levéllel; „…2003. augusztus 1-i hatállyal Debrecenben, a Szent Család Plébánián folytatja kápláni szolgálatát”.

…a szobámban ismerős bútorok, az ablakból ismerős kilátás, a templom padjaiban ismerősek az arcok is, de akik annak idején „kicsikék” voltak, addigra „nagyocskák” lettek. Sok-sok élmény, mely egyedi, szép és megismételhetetlen, még akkor is, ha esetleg újra próbálja azt az ember. Persze az emberi emlékezet olyan, mint a padláson meghúzódó nagy fémveretes ládika, mely „nagy titkok” őrzője. De ha egyszer felnyílik…

Szerda esténként, a hittanos csoportra várakozva (és vágyakozva) értettem meg, hogy mit üzent a róka a kishercegnek akkor, mikor ezt mondta: „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Ha volt valami, amit mindig nagyon vártam, azok a szerda esték voltak. Akkor jöttek „Ők”.

Sokat köszönhetek a plébánosnak, András atyának, sokat az imacsoportoknak, sok-sok jó tanácsot egy-egy hívő testvéremnek, rengeteget a képviselő testületnek és a felnőtt családi hittanos csoportnak, de az a bizonyos „falat kenyér” az ifjúság volt számomra. Téli és nyári táborokon a hegyek és völgyek a mieink voltak; a ministránsokkal a szurkolás a csapatért, vagy a jégpályán karöltve, de együtt voltunk; a báli készületek zajos forgatagában éppúgy, mint a hittanok utáni adorációban a „templom csendes mélyén”, melyben csak az örökmécses fénye világította egybe tekintetünket. Az együvé tartozás átjárt bennünket, mint tüdőt a friss levegő és életet hozott magával. Szép volt az a három év. Nagyon szép!

S ha valaki megkérdezné tőlem, hogy hiányoznak-e még nekem (Ők)? Akkor halkan ennyit mondanék: Nagyon!

Papp László: „Mert jobb a te házadban egy nap, mint ezer máshol”(Zsolt83)

Isten éltessen Téged, Szent Család Plébánia! Tíz esztendeje rügyezel, növekszel, bontakozol, a Tócóskerti lakótelepen. Csak Isten a tudója, mennyi áldás fakadt jelenlétedből, hányan pihentek meg benned és közeledben, kiknek melegedett fel megdermedt szíve, kaptak erőre küzdelmeikhez, tették le életük hordalékát, találtak biztonságos kapaszkodóra isteni és emberi horizonton, leltek otthonra benned, Szent Család Plébánia.

A laudáció nem a kőtemplomnak szól elsősorban, hanem a lelki közösségnek, mely ha nem él, hiába állnak a falak, hiába a külcsín, ha a belbecs nem vonz, nem melegít, nem épít. De van kisugárzása a lelki templomnak, mert vannak imádkozó, őszinte, bűnbánatban megújuló emberek, akik nem különbnek tartják magukat e lakótelep többi lakójától, hanem értük szeretnének élni azzal, hogy hordozzák szívükben a Krisztust. Légy áldott ezért Szent Család Plébánia!

Két éve lehetek ennek a közösségnek tagja, és ezt az időszakot Isten ajándékának tartom. Papi életem két éve megváltozott körülményeiben otthonra találtam. Szüntelenül tapasztalom a felém áradó jóságot kicsiktől és nagyoktól, fiataloktól és idősektől; a gondoskodást, a kedves hívek bátorítását, segítségét, amit nem tudok eléggé megköszönni. Most, e sorokat írva megteszem: Köszönöm neked, Szent Család Plébánia!

Örömmel emlékezem meg a ministránsok buzgó oltárszolgálatáról, akikkel régi vágyam teljesült: rendszeres, igényes asszisztencia az oltár körül. Olyannyira igényes, hogy a hamarosan megrendezésre kerülő nemzetközi liturgikus konferencia kezdő szentmiséjén – püspök úr személyes kérésére – ők szolgálnak majd. Büszke vagyok rájuk!

És hálával gondolok arra, hogy együtt zarándokolhatok, együtt élhetem az evangéliumot, együtt kezdhetek újra és újra, részt kaphatok mások életéből. Nagy kitüntetés ez, a bizalom világító jele. Köszönöm!

Az ünnep megállás, hálaadás, visszatekintés, jövőbe nézés. Ami a jövendőt illeti, a mindeneket üdvözíteni akaró Isten oltalmába ajánlom e plébániát, azokat, akik bármit is tettek a lelki és kőtemplomért, akik valamilyen formában kapcsolatba kerültek vele, akik majd ezután térnek be és lelnek élő közösségre benne.

A Jóisten áldjon meg Téged, Szent Család Plébánia! A létedért, a szeretetedért, a tetteidért, azért, ami a küldetésed és a reményért, amit létedben hordozol!

KÖZÖSSÉGEINK

A Szent Család plébánia Rózsafüzér Társulata

A rózsafüzér kialakulása régi időkbe - a 12. századig - nyúlik vissza. 1480-tól kezdve biztos adataink vannak róla, hogy a keresztények a 15 titok segítségével elmélkedtek Jézus életéről, szenvedéséről és megdicsőüléséről. A hagyomány Szent Domonkos nevéhez fűzi, s az bizonyos, hogy a domonkos rendi szerzetesek voltak a leglelkesebb terjesztői, nyomukban vált népi ájtatossággá. IV. Sixtus pápa fogadta el az egész egyház imádságának.

A rózsafűzért (szentolvasót) imádkozó ember Mária helyzetéből és szemszögéből - valamint az ő segítségével - igyekszik behatolni az örömhír legfontosabb titkaiba. A népi zsolozsmának is nevezett imaforma igen alkalmas a folyton ismétlődő imaszöveg hátterében való elmélkedésre.

A rózsafüzér titkai hitünk alaptételei, telve vannak mélységgel és szépséggel. Jézus után Mária a legelső. Ezért kell életünk útját Szűz Mária életéhez igazítani. Amíg ajkad az Üdvözlégy Máriát ismétli, szívedben, lelkedben a titok mélységén elmélkedj! Gondold át minden tized előtt a titok tartalmát és jelentőségét! Ha a rózsafűzért imádkozod, szedd össze minden kérésedet, saját és szeretteid fájdalmát, szívednek minden óhaját és foglald bele a Miatyánkba és az Angyali üdvözletbe! Ez a rózsafüzér-imádkozás művészete.

II. János Pál pápa is lelkes híve és gyakorlója a rózsafüzérnek: a Vatikáni Rádió esténként sugározza ezt az imát latin nyelven.  Ő a meglévő 3 titoksorhoz hozzákapcsolta a tanító Jézusról elmélkedőt, s ő hirdette meg 2002 októberétől a rózsafüzér évét. Apostoli levelének befejező részében ezt írja: „Drága testvéreim! Egy ilyen egyszerű, ugyanakkor ennyire gazdag imádság valóban megérdemli, hogy a keresztény közösség újra felfedezze… Számítok rátok, szerzetesek és szerzetesnők, akik különösen is meghívást kaptatok arra, hogy Mária iskolájában szemléljétek Krisztus arcát. Rátok tekintek, bármilyen állapotban élő fivéreim és nővéreim, keresztény családok, betegek és öregek, s reátok, fiatalok: bizalommal vegyétek kézbe a rózsafüzért, s a Szentírás világosságánál, összhangban a liturgiával, mindennapi életetek körülményei közepette fedezzétek fel újra.”

Rózsafüzér-társulások alakítása a jezsuitákhoz fűződik: tevékenységük révén az egész világon népszerű lett ez az imamód. András atya már az első októberben (1998-ban) kezdeményezte templomunkban, hogy alakuljon helyi Rózsafüzér Társulat. A szocializmus éveiben a templomi énekkarok mellett szinte ez volt az egyetlen működő közösség, hiszen olyan diszkrét, hogy nemigen lehetett tetten érni. Ugyanis ez a közösség abból áll, hogy 15-15 (ma már 20-20) ember alkot egy-egy koszorút, akik egy hónapon keresztül naponta elimádkozzák magukban (bárhol, bármikor) azt a tizedet, amelyben a hónap első vasárnapján megállapodtak, s így együtt "fonnak" egy teljes füzért. A hónap elteltével "titkot cserélnek" (azaz egy-egy titkot ábrázoló szentképet). A vezető (koszorúfő) irányításával. Ez történhet húzással, vagy egyszerűen ki-ki előbbre lép eggyel. Egy-egy plébánián a társulat tagjai alkotják a szervezett imahátteret, mely az egész közösség erőforrása. 

Nálunk két koszorú imádkozik: az egyik 1998. 09. 03-án, a másik 1999. 06. 01-jén alakult. Én vagyok a koszorúfő. Mindenkit szeretnék biztatni: nem nagy feladat, pár perc mindössze egy tized elmondása, s milyen nagyszerű dolog, hogy ezekből az "egy szál rózsákból" naponta friss koszorúk fonódnak mindannyiunk javára!

Kind Imre

A Mária Légió

A Mária Légió azoknak az aktív katolikusoknak az (egyházi jóváhagyással működő) közössége, akik a szeplőtelenül fogantatott Szűz vezetése alatt mintegy „harci csapatba" tömörülve kívánnak részt venni abban a küzdelemben, amelyet az egyház minden időben folytat a világ gonosz erőivel szemben. Mária, minden kegyelem közvetítője nemcsak szép, mint a Hold, s ragyog mint a Nap, hanem a Sátán és hatalma alatt állók számára félelmetes ellenfél is: képes eltiporni a kígyót, s segít kiteljesíteni Isten országát. Részlet II. János Pál pápának a Mária Légiósokhoz intézett beszédéből: "...hivatásotok: kovász lenni...Világiakból álló mozgalom vagytok, akik hitet akartok szítani, és életetekben a személyes megszentelődésre törekedtek..." 

A mozgalom jelszava: "PER MARIAM AD JESUM" (Mária által Jézushoz). A Szűzanya tisztelői megpróbálják elsajátítani a fő erényeket: alázatosság, élő hit, engedelmesség, állandó ima, szeretet, türelem, szelídség. Tagjai életük tanúságtételével: a bűn kerülésével és szeretetszolgálattal a világban élve osztoznak Krisztus királyi papságában. Imádságot és az egyház feladatában való aktív közreműködést vállalnak: mindenféle munkát (testi-lelki gondozást), de nem foglalkoznak anyagi segítségnyújtással, pénzgyűjtéssel. 

Ilyen eszmények jegyében alakult meg plébániánkon is (rövid szervezési munka után) a "Boldogasszony Anyánk praesidium" már 1997. március 18-án aktív és imádkozó tagokból, Juhos Sándor vezetésével. Az aktív tagok hetente összejönnek, imádkoznak és megbeszélik s következő heti munkafeladatokat. Rendszeresen járnak betegeket látogatni, közösségünk idősebb tagjaihoz és a Szent Erzsébet Otthonba. Elsőpéntekenként a Kishegyesi úti Terápiás házban tartanak imaalkalmat, ezenkívül segítenek a karitatív csoport munkájában is. Jelenleg 10 aktív tag van, és mellettük nagyon sok háttérimádkozó (pontos számukat nem tudják), akik imáikkal segítik a közösség munkáját.

Az alapító Juhos Sándor után Kind Imre volt az elnök, majd sokáig Sári Gusztávné Magdika töltötte be a tisztséget. Őt - amikor betegség miatt nem vállalta tovább - Erdős Mihályné Mónika követte, aki több mint egy évig állt a közösség élén. 2006 tavaszán viszont ismét megüresedett a poszt, Mónika ugyanis beköltözött a Szent Erzsébet Otthonba, azóta Vilicsku István a praesidium elnöke.

(a Tócói Harangszó korábbi bemutatása alapján)

A kamilliánus család

Szent Kamill (1550-1615), hogy a betegeknek állandó segítséget nyújtson, betegápoló férfi rendet alapított Rómában, és a város környékén is szervezett segítő csoportokat. Napjainkban szerte a világon újra éled a szenvedők szolgálatának ez a hatékony módja, a kamilliánus család. Egy-egy családhoz kb. 20 fő tartozik: segítők és segítségre szorulók egyaránt.

Templomunkban 1999-ben alakult meg a közösség, Anton Gots atya avatta fel .a mi kamilliánus családunk tagjait. A debreceni közösség 19 főből áll, családfője Bódor Elvira doktornő. A lelkipásztori szolgálat "segédcsapata" havi rendszerességgel találkozik: együtt imádkoznak, elmélkednek, beszámolnak tapasztalataikról, megbeszélik a teendőket. Lehetőségük szerint bekapcsolódnak az országos egyesület munkájába is.

Februárban, a betegek világnapja tájékán a mi időseink és betegeink különösen megtapasztalhatják a kamilliánus család segítő jelenlétét: buzdítják őket a betegek szentségének felvételére, meghívják, elkísérik, - s ha erre van szükség - elhozzák őket templomunkba. Egyik legszomorúbb tapasztalatunk, hogy halottaink közül oly kevesen kapják meg a végső útravalót. Milyen jó, hogy időseink, betegeink egyre kevésbé idegenkednek ettől a szentségtől: értik, érzik a belőle fakadó lelki megerősítést. Nagy dolog készenlétben várakozni, hogy az agg Simeonnal együtt elmondhassuk (akár minden este, a napot lezáró kompletóriumot imádkozva): "Bocsásd el most, Uram, szolgádat, szavaid szerint békességben, hiszen már meglátták szemeim, akit küldtél, az Üdvözítőt." Hiszen minden elalvás egy "kis halál" is, előkészület arra a végső nyugalomra. 

(a Tócói Harangszó korábbi bemutatása alapján)

Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közössége

Az első Szent Mónika Közösséget 1982-ben, Madridban alakították olyan édesanyák, akik - Szent Ágoston édesanyja példájára - fontosnak tartották a gyermekeik hitétért való imádkozást. Példájuk gyorsan elterjedt egyre több országban, s Róna Gábor jezsuita atya által hozzánk is eljutott a híre. Az első magyar közösség 1992-ben alakult Kalocsán az egyház hivatalos jóváhagyásával, s számuk egyre nő.

A mi közösségünk 1999 februárjában alakult, Berkiné Oláh Ilona vezetésével, aki lelkesedésével sok édesanyát hívott meg a Közösségbe. Másfél év után a család elköltözött, ezért nem tudta tovább folytatni itt léleképítő szolgálatát. Ekkor a már meglévő tagok biztatására vettem át a közösség vezetését. Azóta, 2000 októberétől igyekszem betölteni ezt a szolgálatot. Nagy segítségemre van Hajdúné Erzsike és Asztalosné Ibolya, akik, ha munkám vagy elfoglaltságom nem engedi, vezetik az imaalkalmakat, és bármikor számíthatok segítségükre. Ugyanakkor számíthatunk a közösségen belül is egymásra, hisz ott segítünk egymásnak, ahol tudunk. Igyekszünk figyelni mindenkire, mindig van köztünk valaki, aki meglátogatja betegeinket.

Egyházközségünk a Szent Család nevet viseli, ez szinte kötelez minket a családiasságra. Összejöveteleink alkalmával igyekszünk megfelelni ennek a „kívánalomnak”. Mi beszélgetős közösség vagyunk. Összejöveteleinken együtt-imádkozáson túl megosztjuk egymással örömeinket, gondjainkat, hisz a megosztott öröm kétszeres örömmé válik, a fájdalom pedig kisebb lesz ezáltal,. Ezzel is erősítjük közösségünk összetartozását. Nagy örömünkre szolgál, hogy már számtalan ima-meghallgatásról beszélhetünk. Imádkoztunk már megszületett gyermekért, akinek a születése emberileg reménytelen volt, imádkoztunk rossz útra tévedt gyermekért, aki megtalálta a helyes ösvényt, imádkoztunk munkanélküli gyermekért, aki talált munkát, férjért, aki megtért…, s még sorolhatnám mi minden lett az imáink gyümölcse. Természetesen imádkozunk egymásért is: a megpróbáltatásokat ezzel segítjük elviselni. Megemlékezünk egymás születés- és névnapjáról, amit általunk készített igekártyával teszünk meghittebbé. Minden alkalommal van lehetőség imakérésre, s közös szentmisénket ezekért a kérésekért ajánljuk fel, és szívünkben igyekszünk naponta Isten elé vinni. Szívügyünknek érezzük a saját gyermekeinkért való imádkozáson túl a veszélyben lévő gyerekekért, magzatokért, a papi és szerzetesi hivatásokért való imádkozást is. (Ezt egyébként bele is vettük napi imánkba)

Időnként szoktunk úgynevezett elmélkedéseket folytatni. A közösségből valaki felkészül egy bizonyos témából, azt elmondja, majd közösen megbeszéljük. Általában az egyházi évben éppen aktuális témákról beszélünk, de sok egyébről is, ami érdekel bennünket, vagy szeretnénk róla többet megtudni. Minden évben részt veszünk az országos találkozókon; ez sok kegyelem forrása azoknak, akik el tudnak jönni. Ezekről részletesen beszámolunk az itthon maradtaknak, igyekszünk velük megosztani örömünket. Első péntekenként a Jézus Szíve litániát imádkozzuk szentmise előtt, a nagyböjti időben keresztutat végzünk.

Szívesen vesszük ki a részünket a plébánián a kétkezi munkából is. Hagyománnyá vált az évek során a gyermeknap (ez az utóbbi két évben családi nappá szerveződött), amelyen a testi táplálékot mi biztosítjuk a részt vevő családoknak: vajas és zsíros kenyeret, valamint süteményeket készítettünk, amit nagy örömmel fogyaszt mindenki.

Év végén egymást is megvendégeljük. Ilyenkor kicsit felborul a megszokott rend, nemcsak az oltár terített asztala vár minket, hanem egymásnak is terítünk bőségesen. Jó hangulatban telik el az együtt töltött idő. Hálát adunk az évért, a közösségért, a családért és mindenért, ami történt velünk és családunkban az év folyamán.

Összejöveteleinket minden hónap 27-én ½5-től tartjuk. Jézus szavaival biztatva, továbbra is szeretettel várjuk a gyermekeikért közösségben imádkozni vágyó édesanyákat, nagymamákat!

"Azt is mondom nektek: ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól." (Mt 18, 19)

A közösség az a hely, ahol szeretek és szeretve vagyok. Testvéreink által állított tükör segít meglátnunk az értékeinket és felszínre hozni azokat. Hiszen a csoporttagok kölcsönösen segítik egymást a szerzett tapasztalatok és élmények által, s amikor másokon, vagy magunkon megtapasztaljuk a kegyelmet, hogy imánk meghallgatásra talált, s ezeket megosztani egymással, különös öröm mindannyiunk számára.

Báránkóné Ildikó

A ministráns csoport

Az Angyalföld téri kápolnánkba jártunk hosszú éveken át vasárnapról vasárnapra, de ha valamilyen nagyobb esemény történt: elsőáldozás, bérmálás, esküvő, keresztelő, még a Szent Anna Székesegyházhoz tartoztunk. 1995-ben volt először ministránsavatás, melyet Linzenbold József atya szervezett, még ez is a Szent Anna Székesegyházban volt. József atyát Krakomperger Zoltán atya követte a kápolnai szolgálatban, s ekkor én vettem át a ministránsokkal való foglalkozást. Ekkor végeztem a hároméves hitoktatói tanfolyamot. A foglalkozásokat minden vasárnap szentmise után tartottam, ahol elméleti és gyakorlati tudnivalókra oktattam a gyerekeket.

Az első ministráns avatás a kápolnában 1996-ban volt, egy ministránst avattunk, Berki Beliánt. Ő főministráns lett, és oszlopos tagja a csoportnak. 1997. szeptemberében Fodor András provikárius atya került kápolnánkba, aki felpezsdítette hitéletünket, hisz templomépítést hirdetett és lelkészséggé minősítette kápolnánkat. Szorgalmazta ministránsok felkészítését is, s 1998 tavaszán hat új ministráns tette le a „miniszteri esküt” még a kápolnában. A templomszenteléstől kezdve rendszeressé vált a fiúkkal való foglalkozás, de megváltozott körülmények között, hisz most már igazi templomban lehetett szolgálatot teljesíteni. Fontos hangsúlyt kapott a gyakorlat elsajátítása, ezért megváltoztattam a felkészítés időpontját. Ezentúl szombat délutánonként volt az elméleti képzés, két csoportban, külön az új ministránstanulóknak, és külön a már felavatott ministránsoknak. A gyakorlat pedig maga a szombat esti mise volt.

Folyamatosan, minden évben avattunk új ministránsokat. András atyának ez nagy segítség volt, hisz nem volt még káplánja, s hivatali elfoglaltságai és papi teendői minden idejét lekötötték. 1998-2002 között a szombat esti és vasárnapi szentmisén rendszeresen 10-12 ministráns állta körül az oltárt. Szép, egységes liturgikus ruhát is kaptak, de csak avatáskor lettek jogosultak annak viselésére, a „tanuló időben civilben” szolgáltak. Életkoruk igen széles skálán mozgott. A legifjabb, emlékeim szerint, Németh Isti volt, aki már első osztályos korában bátran odaállt az oltárhoz és „jobb első”-ként is derekasan megállta a helyét. A legidősebb ministránsok középiskolások voltak. Sőt idősebbek: a mai napig is szívesen és odaadóan szolgálnak pl.a Papp testvérek, vagy Báránkó Andris. Köszönöm a helytállásukat.

2002-től káplánt kapott a Szent Család Plébánia, azóta a káplánok feladata a fiúkkal való foglalkozás. 2002-2008 között három káplán váltotta egymást, egy alkalommal volt ministráns-avatás, Fonay Tomit avattuk.

Emlékeim között a hittanos táborok azok, melyek a mai napig is kellemes élménynek számítanak. Több éven át nyújtottunk András atyának segítséget ezen nyári táborokban. Természetesen a ministránsok is helyet kaptak a hittanosok között, hisz az iskolában hittanra is jártak. Báránkó Bandi és felesége Ildikó, az én feleségem Anikó és én rendszeresen segítettünk ezeken. Igyekeztünk úgy lenni a gyerekek között, hogy ne érezzék az otthon hiányát, de felejthetetlen élménnyel térjenek haza, s mindez a keresztény hitre való nevelés jegyében történjen.

Petrik János

Ilyenek voltunk… (Az ifjúsági csoport)

Örüljetek az Úrban szüntelenül! (Fil 4.4)

A Debreceni Szent Család Plébánia ifjúságára visszagondolva sok kép és emlék kerül újra felszínre. Nehéz ezeket elválasztani személyes élettörténetemtől, de azért igyekezni fogok.

Külsősként csöppentem bele ebbe a közösségbe 2004 őszén, és most eseménydús 3 évre tudok visszatekinteni, hálát adni. Amikor először léptem be a hittanterembe, a meghitt, gyertyafényes hangulat arról tanúskodott, hogy ezek az emberek jól érzik magukat, ez jó hely, és én szeretnék ide tartozni. A téli táborban már a legfrissebb „pletykákról” is tudomást szereztem, és ez csak egy bizonyítéka annak, mennyire nyitott és kedves ez a társaság. Rendkívüli toleranciát tapasztaltam nem csak a magam irányába (amiért mindenkinek hálás vagyok), de sok más felekezethez tartozó, vagy egyáltalán nem vallásos fiatallal kapcsolatban is.

A szerdai hittanóráknak általában három helyszíne volt: a templom, a hittanterem és az utca (mivel kicsit hosszasan búcsúzkodtunk). Karácsonykor néha előadtunk misztérium játékot is: ilyenkor csodával határos módon a ferences testvérek vékony lányos hangon szólaltak meg, és más nehezen megmagyarázható jelenségek történtek. Nagyon becsületesen, és rendesen készültünk mindig a farsangi bálra, de az igazság az, hogy a felnőttek műsorát nem lehetett fölülmúlni…

A nyári és téli táborokból talán már van egy kisebb videó-gyűjtemény és képgaléria – a visszaemlékezésekkel pedig nem egy könyv betelne. Itt csak címszerűen sorolok fel pár „alapfogalmat”: „40 éves misebor”, „varázsvíz”, „falusi könyvtár”, „éjszakai sütés”, „petárda robbantás és annak következményei” … és még sok minden más. Az igaz, hogy nem voltunk angyalok, de azért igyekeztünk jobbak lenni, lelkileg gazdagodni. Atyáink megadták ehhez a szükséges segítséget. Sokszor maga a környezet invitált imádságra, s az ember felkelt hajnalban és félrevonult egy elhagyatott helyre.

Jól éreztük magunkat együtt, ezért kialakult a bizalom. Volt alkalom arra, hogy komoly dolgokról beszélgessünk, ha nem is széles társaságban.

Minden nyár, minden tábor más volt, és mi is változtunk, hülyültünk, felnőttünk, és ha most már nem is vagyunk együtt – van mire visszaemlékezni, ha találkozunk. Havonta egyszer azért van egy alkalom, amikor Istennek a magunk kis dobos-gitáros-hegedűs-fuvolás-énekes ajándékunkat odaadhatjuk. Lehetne mást is, lehetne jobbat is – de mi ezt tudjuk, és ezt adjuk Neki szeretettel. A régi és az új tagokért álljon itt Kis Szent Teréz imája,áldása amely talán minket is jellemez:

Hozzon a mai nap belső békét a számodra. Bízz Istenben annyira, hogy tudd, pontosan ott vagy ahol lenned kell. Ne felejtsd el a végtelen lehetőségeket, amelyek a hitből erednek. Használd az adottságaidat, amelyeket kaptál, és add tovább a szeretetet, amely megadatott számodra. Légy elégedett abban a tudatban, hogy Isten gyermeke vagy. Legyen ez a tudat teljesen a tiéd és adja meg lelkednek a dal, a tánc, a hála és a szeretet szabadságát. Ez mindannyiunké .

Kovács Marina

Személyes élményeim az ifjúsági ének- és zenekarról

Már eltelt négy-öt év templomunk felszentelése óta, mikor arra gondolt Németh János atya, hogy a szentmiséken az ifjúság zenéje is helyet kapjon. Ekkora már aktívan működött a hitoktatás, a liturgikus csoport, a ministránsok lelkes csapata… Létrejött a Szent Mónika kör, a Rózsafüzér Társulat, rendszeresen hallhattuk a Szent Család Kórus szép énekeit… Ami még valóban hiányzott, a havonkénti gitáros mise. A szentmisében a Szentháromság Egy Isten mindent ad nekünk bűnbocsánatot, tanítást a jóra, testét és vérét az Oltáriszentségben, áldást, s mi fiatalok is kifejezhetjük hálánkat, szeretetünket éneklésünkkel, zenélésünkkel a magunk igénye szerint.

A 2004-es év elején megszólított János atya, hogy segítsek az ifjúsági ének- és zenekar megalakulásában, működésében. Örültem a felkérésnek, mivel ezek az énekek életem nehéz időszakán már többször átsegítettek. „Uram, tehozzád futok, élő vízre szomjazom.” Tudom: imaként jutnak Isten színe elé. No, meg az együtt zenélés is nagy örömöt jelent. Igaz, kezdetben sok gyakorlással, kitartással jár együtt, ha valaki akár hangszeren akar játszani, akár tisztán énekelni. A következő feladatok vártak ránk:

- legyen megfelelő számú énekes és zenész,

- legyenek hangszereink, mikrofonok, erősítő,

- s készüljenek diák, melyek kivetítésével a hívek velünk együtt énekelhetik a dalokat.

Ezek beszerzésében legnagyobb szerepe Fodor András atyának, Németh János atyának és Németh Katinak volt. Elkezdődhettek a próbák, majd összeszedve bátorságunkat a 2005-ös év közepén elhangzott az első gitáros mise. Bizony izgultunk egy kicsit, remegett a hangunk, de mivel többektől bátorítást kaptunk, újabb terveket szőttünk. Azóta minden hónap utolsó miséje ifjúsági. Próbáltuk úgy összeállítani a dalokat, hogy legyen köztük ismert, amelyet már tudnak énekelni a hívek, de mindig választottunk egy-két újat is. Ezeket szentmise előtt tanítottuk. Ezen kívül évente tartottunk Veni Sancte-t, gyermeknapot, énekeltünk Mikulás ünnepen, idősek karácsonyán. Missziót is végeztünk nagyobb ünnepek alkalmával. 2006-ban Király Péter: Jöjj el, Betlehem című oratóriumát 2007-ben már nemcsak templomunkban, hanem a Fiatalkorúak Nevelőotthonában is előadtuk, ezzel téve bizonyságot Isten szeretetéről.

Nehézségeinket is meg kell említenem. Fiataljaink elfoglaltak, van, akinek még este is egyetemi órán kell részt vennie. Ezért a próbák időpontjait mindig nehéz egyeztetni. Kezdetben gitárosok is kevesen voltunk (Németh Katalin, Petrik Anita, Gyarmati Barnáné). Szerencsére többen éreztek magukban tehetséget és lelkesedést, s elkezdtek hangszeren tanulni. Úgy gondoltuk, hogy ők is mielőbb zenéljenek velünk – előfordult, hogy egy-egy nehezebb akkordokból álló dalt nem kísértek -, így tanulták meg igazán a ritmustartást, az egymásra figyelést. Mára már több ügyes gitárosunk van.

Jelenleg nagy lelkesedéssel készülünk templomunk felszentelésének 10. évfordulójára egy új oratóriummal. Sillye Jenő: Jézus Anyja, Mária. Megszerettük, és örömmel játsszuk ezeket a dalokat.

A jövőben szeretnénk, ha több fiatal bekapcsolódnak, főleg az énekkart kellene erősíteni, de zenészeket is örömmel látnánk. Szeretnénk új énekekkel gazdagítani repertoárunkat; s ennyi év után illene nevet is találni magunknak.

Gyarmatiné Gyöngyi

A Szent Család Kórus

Nemcsak a templomtól kapott nevében szerepel a család; olyan kórus ez, ahol együtt énekel apa és lánya, anya és fia. Összetételében tehát igen változatos vegyeskar, ha az életkort nézzük, az első években 9-től csaknem 90-ig terjedt a skála. Mert a karnagynak az volt a véleménye, aki a szkólában szép hangon énekel (márpedig országos viszonylatban is kiválónak számító szkólánkra méltán vagyunk büszkék!), jöjjön csak a kórusba is -, s az énekelni szerető idősebbeknek pedig szintén itt a helyük. Éberen füleltünk, ki énekel szép hangon a vasárnapi miséken, s kimenet a templomajtóban már invitáltuk fel a karzatra, próbára.

A passió-éneklések nagyobb társaságot hoztak össze minden évben. El is kelt, hisz amikor a tömeg kiabált négy szólamban: „Keresztre vele!”, az nem állhatott néhány emberből. Épp passió-éneklésre alakult meg a kórus József atya kezdeményezésére még a kápolnában. (Előzménynek számít, hogy már a Szoboszlai úton is énekelt a közösség: Járosi János bácsi kezdte a dallamot, a kápolnában kezdettől fogva kántorizált Kovács Nóra tanárnő, aki a szkólát megalapította). Eleinte Szűcs Lajos karnagyot próbáltuk megnyerni kórusunknak a városból, ám a vezetést hamarosan átvették önkéntes kántoraink: Németh Béla és Németh Katalin (azóta már Almásiné Németh Katalin). Általában 22-24 aktív tagot tartottunk számon egyszerre, akiket telefonon mindig értesítettünk – főleg próbák előtt. Gyakori szereplések mellett szépen nőtt a repertoár: gregorián énekektől kezdve Kodályig mintegy 60 darabot tanult meg a kórus (van köztük néhány világi szám is a farsangi bálokra). 2000-ben pl. 25 alkalommal énekeltünk egy évben: az egyházi év nagy ünnepi időszakain túl első áldozáson és bérmáláson, a debreceni ökumenikus énekkari találkozókon rendszeresen (a VIII-dikat 2001-ben mi rendeztük templomunkban!), a Szent László templomban, de református templomokban is.

Meg kell említenünk visszatérő alkalmainkat a Széchenyi téri Református Gyülekezet Hallelujah Kórusával (vezeti: Nyíri Ákosné Éva); nemcsak a jó hangulatú karácsonyi kölcsönös látogatásokat egymás templomában, hanem a közös vesperást, a Kossuth téri énekléseket is. De énekeltünk Hajdúsámsonban és Hosszúpályiban, Újszentmargitán, Egyeken és Bogácson (kórustábor alkalmával) s többször a máriapócsi egyházmegyei találkozón. Elkísértük karnagyunkat Budapestre, hogy diplomamiséjén minket vezényeljen, sőt annyi kórustag volt a plébánia római zarándoklatán, hogy ott is több templomban meg tudtunk szólalni. Dokumentációnkban vannak cd-felvételek és videók, újságcikkek, riportok; Fellépéseken a nőket hímzett sál, a férfiakat kórusnyakkendő ékesíti. S voltak szép terveink is, pl. egy erdélyi út közösen református testvéreinkkel…

„Ez volt a múlt…” (Haec prius fuere… ahogy Catullus mondaná). Az utóbbi években (elsősorban, mivel Németh Béla karnagyunkat más városokba vitte útja, más karnagyok pedig nem tudják vállalni ezt a munkát) csak alkalmanként jön össze a kórus egy-egy éneklésre: passióra, karácsonyi találkozóra a Hallelujah Kórussal, farsangi bálra. S ami nagy öröm mindannyiunknak, most, a templom jubileumi programjába is bekapcsolódunk.

Dr. Németh Béláné

Görög katolikus közösségünk

Kiss László atya:

Ha a Szent Család plébániáról hallok, vagy éppen interneten a közösség honlapjára kattintok, melegség járja át a lelkem. Hiszen három éven keresztül a görög katolikus közösségnek voltam pásztora. Nagyon izgalmasak voltak számomra azok a kezdeti évek. Hiszen közösséget kellett alkotni olyan emberekből, akik közül sokan nem ismerték egymást. Elevenen él bennem, hogy az egyik vasárnap miséimen arról beszéltem, hogy nem jó ez így, hogy nem ismerjük egymást, s megkértem a jelenlévőket, hogy mindenki ismerkedjen meg a szomszédjával. A három misém közül ez a kis akció a Tócóskertben sikerült legjobban, Annyira, hogy én vagy két percig ott álltam, hagytam, hogy történjen valami, s utána már nekem kellett szólni, hogy emberek, itt vagyok, ha nem gond, akkor folytatnám a prédikációt. Azon a vasárnapon barátságok születtek. Sok és mély gyónás árasztotta ki az Isten kegyelmét közösségünkre. Családias légkör uralkodott a szent liturgiákon. Az idősebbek egymásra találtak nálunk. A kisgyerekes családok – akikből bár minden templomban annyian lennének, mint akkor ott voltak – felszabadultan imádkozhattak. A római katolikusok, akiknek éppen a 11 óra volt aznap a megfelelő, otthon érezték magukat, hiszen családunkhoz tartozónak tekintettük őket. A fiatalokban igazi rokonlelkeket ismertem meg, akikkel sokszor elég volt összenézni és tudtuk mire gondol a másik. A felnőttek közül sokan egymásra találtak, a templomon kívül is tartották a kapcsolatot. A gyerekekkel, iskolásokkal és óvodásokkal - ők voltak a közösség derékhada - a liturgiák után minden vasárnap sokáig ott maradtunk beszélgetni, énekelni a Jóistenről. A vasárnapi ebéd megvárt minket, nem siettünk haza.

Közösen kezdtük építeni a görög katolikus közösséget, mindannyian, de különösen is jó volt Klárika nénire, az örökmozgó hitoktatóra támaszkodni, akinek mindig volt ötlete, és ideje, hogy műsorokat szervezzen a gyerekeknek, s Száraz Gyurira, aki vállalta a kántorizálást.

Mindig örömmel érkeztem a templomba, a sekrestyében máris indult Imrével a beszélgetés, a ministránsokkal a találkozás, s jó volt hogy mindig érezhettük András atya befogadó szeretetét.

Fájó volt a búcsúzás, mert tudtam, hogy a kulcsokkal együtt a lelkeket is át kell adnom. Azóta is sokat gondolok, s imáimban is megemlékezem azokról, akikkel Isten rendelése szerint három évig összetartoztunk.

Kovács Róbert atya:

A Mennyei Atya jósága és szeretete révén 2001. aug. 6-án pappá szentelt Dr. Keresztes Szilárd püspök úr. Papi hivatásomat segédlelkészként kezdtem el Debrecenben, ahol sok tapasztalatot szereztem paptársaimtól és a hívektől egyaránt.

Feladatom volt elődöm, Kiss László atya megkezdett munkájának folytatása. Így kerültem állandó hétvégi szolgálatra a Tócóskertbe. László atya volt az első lelkiatya, aki megkezdte a Tócóskerti görög katolikus hívek összefogását. Én pedig törekedtem az ő lelkesedését megőrizve tovább erősíteni a hívek körét.

Igyekeztem a szent liturgiákat tropárok, kontákok rendszeres éneklésével színesíteni, gazdagítani. Amíg lehetőség volt rá, addig énekes-vetélkedős hittanos foglalkozásokat tartottunk a gyerekeknek a szent liturgiák után. Egy alkalommal gyermekfarsangot is szerveztem. A Betlehemi játékot viszont minden évben sikerült betanulnunk és előadnunk. Ezzel próbáltuk meghittebbé, bensőségesebbé és emlékezetessé tenni karácsony szent ünnepét. A Feltámadás szent ünnepét az évről-évre gyarapodó pászkák tették még boldogabbá.

Hetente egyszer felnőttek részére hitoktatást tartottam. Szeretetteljes, érdeklődő társaságuk mai napig hiányzik. Októberben és májusban parakliszt végeztünk a tócóskerti templomban hetente egy alkalommal. Minden május első vasárnapján ünnepi műsorral és néhány szál virággal kedveskedtünk az édesanyáknak.

Feledhetetlen élményt adott számomra és családom számára az itt töltött 4 esztendő. A családias légkör, a kedves, gondoskodó és barátságos hívek szeretete.

Hálával és köszönettel tartozok Fodor András atyának és Kind Imrének, akikre mindig, minden körülmények között számíthattam és segítették a munkámat. A jó Isten gondviselő szeretete és áldása legyen továbbra is a tócóskerti hívekkel és papjaikkal!

Szepesi Szilárd atya:

2005. szeptember 1-én kerültem Debrecenbe segédlekésznek, és ekkortól kezdtem liturgiát végezni a Szent család templomban is. Csak egy évig járhattam a Tócóskertbe, mert 2006.szeptember 1-től Urbán Evariszt atya vette át tőlem a tócóskerti görög katolikus közösség vezetését. Az egy év, amelyet a Tócóskertben szolgálhattam, nagyon nagy lelki élmény volt a számomra. Hiszen sikerült a hívek, Száraz György kántor és a feleségem segítségével áttérni az énekes liturgiákra, és a hívek áldozatos adakozásából sikerült új teljes papi ruházatot készíteni, amelyet 2006. húsvétján szentelhettem meg a hívekkel teli templomban. A tócóskerti közösséget a szívünkbe zártuk feleségemmel együtt, és mindig jó szívvel emlékszünk vissza erre a közösségre.

A hajdúsámsoni fília

Hajdúsámsont elsőként 1213-ban említik Túrsámson néven. 1291-94 között a váradi püspöki tizedjegyzékben Sámson néven szerepelt a település. 1291 előtt már volt plébánia is, amely a Szeged-Csanádi egyházmegyéhez és a debreceni esperesi kerülethez tartozott, majd 1993-tól (V.31.) Debrecen- Nyíregyházi egyházmegyéhez. 1318-ban Szűz Mária temploma állt itt, a mai templomot Keresztelő Szent János titulusra helyezték a 19. században, s 1943-ban alapították újra. A lakosságot –talán nem meglepően- főként reformátusok alkották.

Az idősebbek, de még sok fiatal emlékezetében is elevenen él Verdung József Gellért atya személye. Gellért atya 1917-ben született Kecskeméten, majd belépett Szent Ferenc rendjébe. Az ország több területén megfordult, több helyen volt hitoktató. 1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásakor került Hajdúsámsonba. Eleinte a kápolnához tartozó sekrestyében élt, majd a ’70-es években a szegedi püspök segítségével megtoldhatta a lakást egy szobával és fürdőszobával. Egyedülálló személy volt számunkra, a mi „Tisztelendő bácsink”. Minden korosztállyal, hívő és nem hívő emberrel, megtalálta a hangot. Úgy vélte: „ha nem jönnek az Isten házába, majd én megyek utánuk”. Köztiszteletnek örvendett, mindenki szívesen látta otthonában. Valamennyi idős és beteg emberhez rendszeresen járt, eleinte még lóháton, gyógyszert és élelmet vitt nekik. Közvetlenségére és szeretetére jellemző volt, hogy a híveket és a hittanosokat „angyilkáknak” hívta. Isten házába, a kis kápolnába mindannyian úgy mentünk be, mintha haza mennénk, mindig nagy és odaadó szeretettel fogadott bennünket.

48 évig szolgálta közösségünket ferences egyszerűséggel és alázattal. Fél évig volt beteg, odaadó szeretettel ápolta az atyát Irmuska néni (Tisza Sándorné), aki jelenleg a templomunk gondnoka. Gellért atya 1998. november 1-én, mindenszentek ünnepén, 82 évesen és áldozópapságának 56. évében hazatért. Ma is könnyes szemmel és nagy szeretettel emlékezünk rá, és próbáljuk azokat a „gyöngyszemeket” megőrizni, amiket tőle kaptunk.

Gellért atya halála után Fodor András atya „szárnyai alá” került a közösségünk minden szépségével és nehézségével együtt. A Jó Isten segítségével és András atya kimerítő munkája révén visszakapta közösségünk a régen államosított hittantermet és felújíttatta kápolnánkat, amelyet 2003. szeptember 8-án Kisboldogasszony ünnepén szenteltek fel. A felújítás Kőszeghy Attila tervei alapján, Zsuga Miklós kivitelező munkáját is dicséri.

Közösségünkben a Rózsafüzér Társulat nagyon régi múltra tekint vissza. A Szent Mónika Közösséget 1997. február 12- én Hamvazószerdán alapította meg 6 lelkes hívő Gellért atya vezetésével, ezen kívül a Mária Légió is otthont kapott nálunk. Közösségünkben immár 2 éve Vasas János akolitusként szolgál. Szíve ügyének érzi a közösség fejlődését, s a betegekhez rendszeresen jár áldoztatni. János kezdeményezésére kéthavonta egész napos Szentségimádáson vehetünk részt, és együtt tölthetünk akár több órát is a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel. A Biblia évében (2008) tíz család részt vesz a Vándor Evangéliumi körben, amely a Szentlélek segítségével János által lett ismertté körünkben. Szeretném még megemlíteni Varga Lóránt személyét is, aki idén volt Vácott első éves szeminarista. Ő és kedves családja a hajdúsámsoni egyházközséghez tartoznak. Bodnár Csillára is nagyon nagy szeretettel gondolunk, aki mérhetetlen szeretettel, odaadással és áldozattal viselte szívén a sámsoni hívek kicsik és nagyok „ügyét.

Hajdúsámson az utóbbi pár évben közkedvelt lakóhely lett, ezért Debrecenből sokan kiköltöznek, a város lélekszáma egyre nő, jelenleg kb. 1300 római katolikus él városunkban, a majd 12000 fő lakos közül. A rendszeres templomba járók száma 30-40 fő, és többségük nyugdíjas. A hitoktatást a kisebbeknél Vasas János, míg a nagyobbaknál Király Anna végzi heti rendszerességgel.

Úgy gondolom, hogy a növekvő lakosság, s a templomba járók magas átlagéletkora miatt különösen fontos a folyamatos evangelizáció, hogy megújuljon közösségünk lélekben és fennmaradjon, s egyre többen felfedezzék a mindennapokban Krisztust. Reménykedünk és bízunk abban, hogy kitartó imádsággal és András atya patronálásával sikerül kidolgozni egy jó koncepciót, amit sikeresen meg tudunk valósítani, és hamarosan a tettek mezejére léphetünk.

Rektor Ibolya Zsuzsa

A bocskaikerti ökumenikus templomról

Ökumenikus templomunk a Jóisten sugallatára, alapvetően egy freinbergi bajor üzletember jelentős adománya alapján épülhetett fel. A templomépítés szándéka - az 1996 januárjában felállított jelképoszlop tanúsága szerint - megvolt, de a megvalósulás csak a távoli jövőben volt elképzelhető.

Georg Franz Xaver Rothaichner úr meghallván Holczer Gyula kanonok úrtól, hogy Bocskaikertben egy iskolai tanteremben misézik - 1996 augusztus 27.-én - felajánlotta, hogy templomunkat felépíti. 1997 szeptember 19.-én - a Káplár Antal által adományozott telken - elkészült a 140 négyzetméter alapterületű kis templomunk, amely három egyház - római katolikus, református és görög katolikus egyház - osztatlan közös tulajdona.

Heti egy alkalommal van lehetőség római katolikus és református, kéthetenként görög katolikus és havi egy alkalommal evangélikus istentiszteleten való részvételre.

A templom fenntartása, üzemeltetése a három egyház közös feladata. A templom és környékének rendben tartását önzetlen hívek végzik. Gondnok alkalmazására anyagi okokból nincs lehetőségünk.

A római katolikus közösség - fennállásának 11 éve alatt - háromszor került más-más plébániához, ám csak a Szt. Család Plébániához kerülve kapcsolódhattunk be az irányító közösség életébe. Nem véletlen, hiszen Fodor András püspöki helynök úr ott bábáskodott már a templom létrehozásakor.

A plébánia és a helyi közösség között három képviselő tartja a kapcsolatot. Kegyelemnek tartjuk, hogy Balassa György személyében akolitusunk is van. Még csak kilenc hónapja költözött a községbe, ismerkedik a lehetőségekkel. Ám közreműködése kapcsán megindult - jelenleg csak öt családdal- a Vándor Biblia Társaság szervezése. Adja Isten, hogy rövidesen elérjük a szükséges tíz családos létszámot. Kibontakozni látszik egy keresztény közösség működése, amely túlmutat a szokásos szentmisehallgatáson való passzív részvételen – heti egy alkalommal. A rendszeres templomlátogató jelenleg húsz fő, nagyobb ünnepeken harminc- harmincöt.

A kezdeti nehézségek után mára szeretetteljes kapcsolat alakult ki a testvér egyházak irányítói és hívei között. A templom felszentelésének évfordulóját közösen ünnepeljük. Az azt követő agapén (amelyet évente más-más egyház rendez) törekszünk az egyetértés, a szeretet jegyében részt venni. Szép alkalmak az ökumenikus imahét alkalmából megtartott imaórák is.

Befejezésül, kérjük az Urat, ha már érdemtelenül ilyen kegyelemben részesítette községünket, adjon erőt és emberséget a templomjáró híveinknek, hogy példamutatásukkal, további hívekkel gyarapítsák a vallásgyakorló hívek körét, és végre megteljen kis templomunk Isten még nagyobb dicsőségére. Márton Béláné

EGYÉNI VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Bódis Zoltán: A Szent Család templom köszöntése

Tíz évvel ezelőtt egy nyári reggelen a város egy távoli részébe egy újonnan épült templomhoz vezetett az utam. Talán angyalok vezették a lépteim, talán a véletlen. Életem egy kétéves szakaszának vége felé jártam, valami lezárult, s mégis valami új felé voltam úton. Két éve dolgoztam ekkor a Szent József Gimnáziumban, két éve jártam már Katalin nővér Biblia-olvasó óráira, amelyeknél alaposabb stúdiumokat nem is lehetett volna elképzelni. Pótoltam azt, ami korábban kimaradt, hisz bár családunk alapszellemiségét a keresztény értékrend határozta meg, az élő liturgiába való bekapcsolódást már saját magamnak „felnőtt fejjel” kellett megvalósítanom. S bizony nem lehet bölcsességben sem felülmúlni azokat a beszélgetéseket, hisz Katalin nővér élettapasztalata, szerzetesi életútja – bár igen magasra tette a mércét – mégis különös erőt jelentett. Így jutottam Felföldi László elé, akivel már korábban is jó kapcsolatom volt, hogy elsőáldozó szeretnék lenni. A felkészülés végén tette azt a javaslatot, hogy az éppen felszentelésre kerülő új, a Szent Családról elnevezett templomban, Bosák Nándor püspök atya által bemutatott misén áldozhatok először. Hírből már hallottam az új templom építéséről, s külön örömöt jelentett, hogy püspök atyánál leszek elsőáldozó. A város túlsó felén laktam, nem debreceniként csak homályos képem volt a templom pontos helyéről. Gyalog indultam el. Útközben csatlakozott hozzám, s a velem ünneplő feleségemhez Katalin nővér is. Forrón tűzött a nap, róttuk az utat, nekem végtelenül hosszúnak is tűnt, s azt fejtegettem épp, hogy biztosan el is tévedtünk, amikor Katalin nővér megszólalt: „Már ez az út is zarándoklat. Oda fogunk érni.” S akkor a nagy panelházak között valóban felbukkant egy fehér, első pillantásra szokatlan, a kockaépületek közé nem is illő kerek-ház. S ahogy közelebb értünk, magával ragadott a templom előkertje, a valóban gömbölyű falak, a sok-sok fagerenda, s a templom hatalmas belső tere, a félköríves padsorok. Kerek világ – ott, ahol a népboldogítók fantáziájából csak kocka-egyformaságra tellett. Az emlékeimben úgy maradt

meg ez a hófehér körtemplom, mint egy óriási ostya.

Aztán évekig nem is jártam erre. Tudtam, hogy itt van, de más közösségekbe kapcsolódtam be. Ha valaki érdeklődött, ajánlottam, hogy feltétlen nézze meg. Később, családunk gyarapodásával új lakásba kellett költöznünk, s a lakótelep szélén egy társasházba kerültünk. Lassan „beleszoktam” az új templomunkba, bár sokáig nem tudtam otthagyni a régit, s egy darabig hol ide, hol oda jártunk. Az igazi nagy váltást azonban épp a család: négy gyermekem felcseperedése jelentette, jelenti. Azt szerettem volna, ha nem csak lélekben, hanem testben is otthon érzik magukat valahol, van egy olyan hely, ami számukra kitüntetetten az isteni jelenlét megtapasztalásának helye. S bizony kezdett átalakulni a templomunk. Mert kiderült, hogy milyen jó, hogy ott egy játszótér, ahol mise után még lehet hintázni, hogy biciklivel is jól ide tudunk jönni. S ha a Holló László sétányon közelítünk, olyan, mint egy mesebeli manó, aki a hegyes sipkájával hívogatja az elfáradt vándort… Megszerették gyermekeim is ezt a templomot, s lassan valami több is kialakult. Fellátogatunk a karzatra, milyen hangszereken muzsikálnak a fiatalok, bekapcsolódunk az énekbe, megcsodáljuk az orgonát. S Tamás fiam egyszer csak előáll, hogy ministrálni szeretne. Azóta lelkes szolgálója a szentmiséknek. A roráté misék az év leginkább várt pillanatait hozzák, s tavaly - legnagyobb csodálatomra - minden nehézség nélkül mindegyikre el tudtunk jönni. Nem volt baj a felkelés, nem volt baj a reggeli hideg, nem volt baj, hogy utána kicsit jobban kell kapkodni, hogy ne késsünk el.

Idén pedig fiamat elengedtük a hittanos táborba is. Kicsit félve, mert még egyedül sosem volt így távol. De végül nagy örömmel, mert az a sok-sok élmény, amiről itthon számot adott, azt mutatja, hogy igazán tartalmasan teltek a közös napok: a kalandparktól a „szemfényvesztőig”, az éjszakai túrától a hegymászásig, a kísérletek házától a mindennapos szentmiséig minden ott van most már a családi legendáriumban is.

Mindazok munkája, törődése, figyelme, ereje, ideje, akik megteremtik azt, hogy otthon érezhetjük magunkat ebben a családban, külön köszönetet érdemel. Jól tudják ők, hogy bizony az Istenhez csak úgy juthatunk el, ha vannak olyan kezek, akik felemelnek minket, ha vannak, akik felsegítenek, ha elesünk, ha vannak, akik mutatják az utat. Köszönjük! Dicsérjük a Szent Családot! Az égit, amelyik nevében a földi velünk van, s a földit, amelyik az égire emlékeztet minket.

Hajdú Lajosné: Második otthonunk

Amikor ideköltöztünk a Tócóvölgybe, örömmel tapasztaltuk, hogy közel hozzánk templom épül. Nagy érdeklődéssel kísértük az építkezést, meg-megálltunk, figyelve, hogyan haladnak.

A sors úgy hozta, hogy a szentelésen nem tudtunk jelen lenni, de lélekben mi is hálát adtunk Istennek, hogy ez a lakótelep egy szép katolikus templommal gazdagodott. A férjem kezdettől fogva ide járt szentmisére, én viszont - mivel a Svetits Intézetben tanítottam -, osztályomat felügyeltem a Szent Anna templomban, majd a Svetits kápolnájában. Amikor végleg nyugdíjba mentem (2002), attól kezdve a férjemmel rendszeresen ide járunk, második otthonná vált a templomunk.

Tagja lettem a Szent Mónika Közösségnek – sok lelkes tagja között. Ha időnként kevesebben vagyunk is az imaórákon, amikor valamiért össze kell fogni (gyermeknap-családnap, Úrnapja, Háló-találkozók stb.) magas létszámmal képviseljük magunkat. A Szent Mónika Közösség tagjai közül vannak olyanok is, akik tagjai a Mária Légiónak is. .Ez a közösség is lelkesen tevékenykedik és imádkozik, a Légió szellemének megfelelően. Mindkét közösségből gyakran olvasnak fel a szentmiséken.

A gyermekek és az ifjúság évente mennek kirándulni, a beszámolójukból tudjuk, hogy ezek a kirándulások nagy élményt jelentenek nekik. Itt említem meg, hogy a fiatalság soraiból, mindig, még hétköznap is, szép számmal vannak ministránsok. Jó tapasztalni, hogy milyen nagy „szakszerűséggel” látják el az oltárszolgálatot ezek a fiatalemberek. Reméljük, a kicsikből is sokáig látjuk az oltárnál fiataljainkat. Köszönet nekik.

A tapasztalat az, hogy az egyházközségben nagyon fontosak a kisközösségek, így jobban megismerhetjük egymást, a segítségnyújtás is jobban megszervezhető, hamarabb észre lehet venni, ha valaki segítségre, vagy vigasztalásra szorul. Jó lenne, ha az egyházközség minden tagja tartozna valamelyik kisközösséghez, hiszen hála Istennek minden korosztálynak van lehetősége arra, hogy megtalálja a számára megfelelő kiscsoportot. Tovább erősödnek a kapcsolatok, amikor a roráték utáni agapékon együtt beszélgetünk, ismerkedünk. Ekkor már a férjek is közelebb kerülnek egymáshoz. Igazán jó légkörben zajlanak ezek az agapék. Sorolhatnám a bensőséges együttléteket, a Szállást keres a Szent Család imaalkalmait, a nagyböjti szép és felemelő Keresztutakat, az elsőpénteki Jézus Szíve imádságot, a családos bibliafoglalkozásokat.

Már évek óta hagyomány az egyházmegyei búcsú Máriapócson, amely búcsú alkalom a Szent Család templom híveinek az egyházmegye híveivel való együttimádkozásra. Imádkozó kis közösségként éljük meg a hétköznapi szentmiséken való részvételt. Ezekre a szentmisékre járók közül ha hiányzik valaki, már aggódunk: „nincs talán valami baja?”. Érdeklődünk egymás iránt, meghallgatjuk egymás örömét és bánatát. Még jó idők vannak, az esti szentmisék után sokszor hosszan elbeszélgetünk. Jó együtt lenni.

Sokaknak nagy élmény lehetett a zarándoklat Rómába, Fatimába, Lourdesba, Csíksomlyóra stb. Az itthon maradottak pedig érezhették a zarándokok imájának erejét, mely imát az egyházközségért ajánlottak fel.

Ahogy telnek az évek, a szentmisékre járók egyre ismerősebbek lesznek, úgy érzi az ember, hogy egy nagy családként vesszük körül az oltárt, éljük át a szentmiseáldozat felemelő pillanatait, lélekben gazdagodunk az atyák szentbeszédei által. Az évenkénti lelkigyakorlatok is erősítettek bennünket az ünnepekre való felkészülésben, hitünk mélyebb megélésében. Emlékezetes számunkra a Barsi Balázs atya vezette lelkigyakorlat, amely jó alkalom volt arra, hogy erősödjünk lélekben, tanuljunk elcsendesedni, elmélkedni, távol tartani hosszabb-rövidebb ideig a világ zajos, időnként viharos, nyugtalanító eseményeitől magunkat.

Öröm és felemelő volt az az alkalom, amikor a püspök atya kiszolgáltatta templomunkban a bérmálás szentségét a fiataloknak. Imádkozzunk azokért, akiket itt kereszteltek, keresztelnek meg templomunkban, akik itt kötöttek, vagy kötnek házasságot. Adja a jó Isten, hogy megmaradjanak igaz kereszténynek, katolikusnak életük végéig.

Megemlítem még az évente megrendezett farsangi mulatságokat. A résztvevőknek nagy örömére felszabadultabban, de kulturáltan zajlanak ezek az összejövetelek, melyek azt bizonyítják, hogy a keresztény ember is tud szórakozni, illetve szórakozni is csak méltósággal, szépen érdemes.

Kérjük közösen Isten áldását erre az egyházközségre, hogy gyarapodva számban, erősödve lélekben, szeressük és töltsük meg templomunkat!

Dr. Németh Béláné: „A mi templomunk” jubileumára

A templom egyszerre lehet „a mindenség modellje” (Pilinszky) és egy kedves hely, ahová mindig vágyakozunk, ahol letesszük minden gondunkat, bánatunkat (gyakran meg is szabadulunk tőlük, s megvigasztalódunk), ahol ünnepelünk. Persze, tudjuk, hogy Isten mindenütt ott van, ám a templomban mégis másképp.

A színeváltozás hegyén mondja Péter: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” (Mk 9,5) Mielőtt a jeruzsálemi templom megépült, sátorban tisztelte az Urat is a választott nép. S hogy később mit jelentett nekik a templom, sejthetjük: a gyermek Jézust is évente felvitték szülei Jeruzsálembe. Egyszer ott is maradt a kelleténél tovább, nagy ijedelmet okozva szüleinek. Évek múlva, már tanítóként pedig, legtöbbször szelíd Megváltónk „kötélből ostort fonván” hajtotta ki templomból a kereskedőket, akik azt „rablók barlangjává” akarták tenni.

Hányan vallottak nekem a templom varázsáról, mikor riportot készítettem velük épp ezen újság számára… Legutóbb – alig néhány napja - a Tócói Harangszó mostani szerkesztője elmélkedett hitelesen a templombelső vonzásáról nyílt naplójában. Írtam valahol, hogy a világszerte mindenkitől megcsodált templomok is megannyi bizonyság Isten léte mellett. Művészek megálmodják, mesterek felépítik, ügyes kezek feldíszítik, püspökök, papok megszentelik, kedves öregek „beimádkozzák”. Istenhez mindenből a legszebb illik.

Igazán szép „a mi templomunk” is. 12 évig jártunk oda, amikor csak tehettük. Előtte, utána máshová, mégis ez az egyetlen, amelyről azt mondom: „a miénk”. Gyakran kezdem így az egri bazilika énekkarosaival beszélgetve: „A mi templomunkban ezt így szoktuk…” , s látva értetlenségüket gyorsan hozzáteszem, hogy a debreceni Szent Család templomról van szó. Fél újságot megtölthetnék annak felsorolásával, mi minden köt hozzá. A templom nevéhez illően, csak pár családi vonatkozásút említek. Itt vettem részt először a nagyhét teljes liturgiáján. Elevenen élnek bennem a pálmaágas jeruzsálemi bevonulások, a passióéneklések, a nagycsütörtöki lamentáció (ahol fiam énekelte Jeremiás siralmait). A feltámadási szertartást kezdő tűzliturgia (az elsőn másik fiam énekelte az Exultet-et), az azt követő szentmise hét olvasmányával (férjem mindig Ábrahám áldozatát olvasta, s lányom szólaltatta meg újra a „Dicsőséget” a három napig csöndes orgonán), a éjszakai körmenet (melyben férjem vitte a húsvéti gyertyát). Aztán másnap a „Feltámadt Krisztus!” - „Valóban feltámadt!" köszöntés mindenkinek a pászkaszentelés után.

Itt volt elsőáldozó a leendő vőm (felnőttként, csak mi tudtuk), itt mondták ki a „Holtomiglan holtodiglant” fiamék és lányomék, itt kapta meg édesanyám a beteg kenetét, itt keresztelték két unokámat. Itt énekeltünk annyiszor fiam énekkarában, karácsonykor pedig református testvéreinkkel együtt. Gyakran itt kaptunk újévi áldást, s itt köszöntötte bérmálások alkalmával férjem világi elnökként a püspök atyát. S végül: itt készítettem hónapról hónapra a Tócói Harangszót 2000. októberétől 2005. júliusáig (most a vőm és lányom szerkesztik).

Isten éltesse kedves templomunkat, s áldja meg mindenkor az atyákat és híveket „jó kedvvel, bőséggel”!

Almásiné Németh Katalin: A Szent Család templom 10 évének fontosabb eseményei

Amikor a templomépítés óta történt események összegyűjtésére vállalkoztam – ebben nagy hasznomra volt a Tócói Harangszó archívuma – rájöttem, hogy az összes fontos esemény részletes felsorolásához e kis kiadvány keretei szűkösek lennének. Ezért két csoportba soroltam az eseményeket.

I. Vannak olyan események a templomunkban, melyek már hagyománynak számítanak, évről évre ismétlődnek. Ezek – az egyházi év rendjét követve a következők: adventben minden hétköznapon rorate szentmisék vannak (utánuk - egy pohár tea és egy kis sütemény mellett - még válthatunk pár szót, ha nem kell nagyon sietnünk). Minden évben megérkezik templomunkba Szent Miklós püspök, a Szent Mónika közösségnek és olykor az ifjúságnak köszönhetően kis műsorral kísérve és némi édességgel a puttonyában. Advent harmadik vasárnapja az elsőáldozás alkalma templomunkban. Karácsonyhoz közeledve megtartjuk a Szállást keres a Szent Család kilencedet, az éjféli mise előtt évente váltakozva a „kis hittanosok” vagy az ifjúság misztériumjátéka teszi teljesebbé az ünnepet. Évekig rendszeres esemény volt a két ünnep között a Szent Család kórus közös éneklése a szomszédos István Király téri református templom Halleluja kórusával, és ez a hittanosok és az ifjúság néhány napos téli táborának ideje is. Január elején bekapcsolódunk az ökumenikus imahét alkalmaiba (idén először a városi imaalkalmak egyike is nálunk volt); azelőtt csak hajdúsámsoni fíliánk kapcsolódott be e rendezvénybe. Több évben tartottunk „kis ökumenét” kicsivel később: egy-egy vasárnap az István király téri református templom lelkésze hirdetett igét nálunk, és a mi papjaink náluk. Február elején, a betegek világnapjához kapcsolódva minden évben sor kerül a betegek szentségének közösségi kiszolgáltatására – mindig szép számban élnek idős és beteg testvéreink ezzel a lehetőséggel -, karitatív csoportjaink pedig gondoskodnak róla, hogy a messzebb lakó vagy nehezebben közlekedő tagjaink is eljussanak erre az alkalomra. A farsangi időszak kiemelkedő eseménye közösségi bálunk, amit már 11. alkalommal rendeztünk meg. A nagyböjti időszakban mindig van nagyböjti lelkigyakorlatunk: meghívott atyák segítenek elmélyíteni bennünk Krisztus szenvedésének misztériumát. A nagyheti liturgia alkalmait azok teljességében megtartjuk, a kápolnából történő virágvasárnapi vonulástól kezdve a kórus Passió-éneklésén, majd a nagycsütörtöki, nagypénteki szertartásokon át egészen a feltámadás vigíliai szertartásaiig (tűzszenteléstől az éjjeli gyertyás körmenetig). Ekkor keresztelik meg katekumenjeinket. Májusban megemlékezünk anyák napjáról, a hónapban imádkozzuk a Lorettói litániát égi édesanyánk tiszteletére, és persze a gyermeknap sem maradhat el; az utóbbi években kicsit más formában, családi napot szerveztünk. Az Úrnapi körmenetben négy oltárt feldíszítve, énekelve és virágszirmot szórva köszöntjük a Legméltóságosabb Oltáriszentséget, a tanítási időszakot Te Deum misével zárjuk. Nyáron a hittanosok és az ifjúság, olykor a házaspárkörök is táborba vonulnak, július végén közösségünk részt vesz az egyházmegyei máriapócsi búcsún. Augusztus utolsó vasárnapján Veni Sancte szentmisével kezdjük a tanévet, októberben, Mária hónapjában minden szentmise előtt rózsafüzért imádkozunk, kétévente eljön a püspök atya megbérmálni arra felkészült fiataljainkat. Krisztus király vasárnapján, az egyházi év zárónapján a jubiláló házaspárokat ünnepeljük. Hagyományosan minden hónap első vasárnapjának szentmiséjén kereszteljük meg a gyermekeket, akik - szüleik elhatározásából – közösségünket gyarapítják.

Saját programjaink mellett számos városi rendezvénybe is bekapcsolódunk: a Máltai Szeretetszolgálat Adni öröm és Szent Erzsébet Kenyere akcióiba, a Háló találkozókba, az adventi programokba Debrecen főtérén, vagy tavaly a Betlehemi láng fogadásába és osztásába – nem csak résztvevőként, de szervezőként, aktív segítőként voltak jelen a "szentcsaládosok".

II. A Szent Család templom főbb eseményei 1998-2008:

1998. augusztus 15. Bosák Nándor püspök atya felszenteli templomunkat.

1999. Ez az év a közösség szokásainak, hagyományainak kialakításával telt, megtörtént a Képviselő Családok megválasztása és 3 évre szóló megbízása.

2000. augusztus: a plébánia szervezésében egy busznyi csapat Rómába zarándokol

október: útjára indul a Tócói Harangszó, plébániánk havonta megjelenő újságja

2001. január 6. A Mécses ifjúsági kórus Király Péter: Jöjj el, Betlehem! c. oratóriumát mutatja be

március 31. templomunk ad helyet a városunkban évente megrendezésre kerülő ökumenikus énekkari találkozónak.

május 4. Felszenteljük az új orgonát.

június 1-4. pünkösdi zarándoklat Csíksomlyóra

június 29.Bosák Nándor püspök atya felavatja két új akolitusunkat: Báránkó Andrást és Németh Istvánt.

június 30. az esti szentmise után városunk nevesebb orgonistái adnak orgonahangversenyt új orgonánkon

július 1. és 8. a két nálunk szolgáló diakónus, Lengyel József és Németh János újmiséje

augusztus 1. elfoglalja helyét plébániánkon első káplánunk: Kerekes László atya (sajnos csak egy hónapig maradhatott nálunk)

december 15-én, szombaton az esti szentmise után a Debreceni Egyetem Monteverdi Kórusa hangversenyt ad templomunkban.

2002. február 9. színvonalas orgonahangversenyt ad templomunkban egy fiatal tócóskerti orgonaművész, Kovács Szilárd

március 10. A Képviselő Családok, újabb 5 évre megbízást kapnak.

március 15. autós zarándoklat volt Mátraverebély Szentkútra.

június 8. a Debreceni Egyetem Monteverdi Kórusa énekelt templomunkban

augusztus első vasárnapján tartja újmiséjét templomunkban leendő káplánunk, Fodor János atya

szeptember 15. hangversenyt ad templomunkban Kutor Noémi, a Zeneakadémia hárfa szakos hallgatója

november 30. szép hangversenyt hallgathatunk meg kántorunk, Németh Béla, és a szkóla előadásában.

2003. május templomunkból autóbuszos zarándoklat indul Csíksomlyóra a pünkösdi búcsúra.

augusztus: búcsúzunk káplánunktól, Fodor János atyától. A helyét Németh János atya veszi át.

szeptember 8. püspök atya felszenteli a hajdúsámsoni templom új oltárát és megáldja a Dr. Kőszeghy Attila tervei szerint kívül belül megújult templomot és hittantermet

október 12. a vasárnapi szentmisén a Monteverdi Kórus Palestrina miséjét énekelte templomunkban.

december 20. hittanos gyermekek és ifjak karácsonyi szavalóversenye Hajdúsámsonban

2004. március 13-15. buszos zarándoklat Máriazell-be.

december: „Karácsony a költészetben” című szavalóverseny Hajdúsámsonban

2005. március: a Szent Anna plébánia hajdani ifjúsági közössége Sillye Jenő: Értem is Meghalt a Kereszten c. oratóriumát adja elő

április a hónap utolsó vasárnapján bemutatkozik templomunk alakuló ifjúsági zenekara

június 5. a szentmise után koncertet ad templomunkban a Monteverdi Kórus

június 19-29. plébániai zarándoklat (Einsideln - Taizé- Lourdes - Fatima)

szeptembertől a képviselőtestület világi elnöke: Némethné Székely Jutka

december 15. Taizéi imaórát tartunk templomunkban

2006. január 20. kismamaklub indul templomunkban

augusztus: Németh János atyát új káplánunk, Papp László váltja fel

szeptember 1. megalakul a Betánia Plébániai Nővérközösség

november: templomunk ad helyet a regionális Háló találkozónak

december 31. az ifjúsági kórus és zenekar Király Péter: Jöjj el, Betlehem c. oratóriumát adja elő

2007. március 18. megtartja alakuló gyűlését egyházközösségünk újonnan megválasztott képviselőtestülete

május 25-28. csíksomlyói zarándoklat

június 2. egyházközségi családi nap

szeptember 15. hittantoborzó

november: a képviselőtestület kirándulása Sárospatakra

2008. január 19. Karitász-napot tartunk templomunkban

január 26. a városi ökumenikus imahét egyik alkalma templomunkban

február 7. az esti szentmisében, Király Anna - egy évre szóló fogadalmat tett, a Betánia nevű Plébániai Nővérközösség szabályzata szerinti életre

március 8-án és a következő tavaszi hónapok második szombatján közös Bibliaolvasásra hívjuk az érdeklődőket

június 7-én a tavalyi évhez hasonlóan családi napot szervezünk

Néhány adat templomunkról:

Lelkipásztorok:

Plébános: Fodor András

Káplánok:

Kerekes László 2001. aug

Fodor János 2002. aug.-2003.júl

Németh János 2003. aug. – 2006. júl

Papp László 2006. augusztustól

Akolitusok:

Kind Imre 1998. januártól

Petrik János 1998. januártól

Berki János 1998. januártól

(2000-ben elköltözött plébániánk területéről)

Báránkó András 2001. júniustól

Németh István 2001. júniustól

Képviselőtestületi családok

1998-2002

Világi elnök: Dr. Németh Béla

Berényi Dénes, Kind Imre, Asztalos Attila, Németh Béla, Petrik János, Báránkó András, Nyakacska Vilmos, Németh István és Gyarmatiné Gyöngyi családja.

Hajdúsámsonból: Nyakacska László és felesége, Tisza Sándorné, Hamza Imréné és Bodnár Csilla.

2002 -2007

Világi elnök: Dr. Németh Béla,

2005. szeptembertől: Némethné Székely Jutka

A képviselőtestület ugyanaz maradt kisebb változásokkal: Takács József családjával bővült a testület, az időközben elköltözött Németh család helyét az Almási család vette át.

2007-2012

Az egyházközségi képviselő testületek szabályzata szerint ekkor nem családokat, hanem személyeket választott templomi közösségünk.

Abuczky Lászlóné, Almási Gábor, Asztalos Attila, Báránkó András, Báránkó Andrásné, Gyarmati Barnáné, Kind Imre, Kókainé Varga Beatrix, Németh István, Némethné Székely Julianna, Pallagné Ruszkabányai Ágnes, Petrik János, Takács József és Vilicsku István, Hivatalból: Papp László, Király Anna, Almásiné Németh Katalin.

Hajdúsámsonból: Vasas János és Vas János

Bocskaikertből: Márton Béláné, Gajdos Ferencné és Balassa György

Kántoraink a 10 év alatt:

Kovács Nóra

Németh Béla

Németh Zoltán

Németh Katalin

Tankó László

Dobróczki Emese

Aranyosi-Vitéz Gellért

Hitoktatók:

Báránkó András

Berki János

Husiova Ildikó Anna

Király Anna

Némethné Székely Jutka

Petrik Anita

Petrik János

Tircsi Richárd

Házaspárkörök/családkörök:

1. Berényi – Kind – Asztalos – Hajdú család
2. Petrik – Nyakacska – Báránkó – Németh család

3. Németh – Kókai – Szabó – Mátyásföldi- Almási család

Tócói Harangszó

Kiadó: Fodor András plébános. Szerkesztők: Dr. Németh Béláné, Almásiné Németh Katalin és Takács József
H-4031. Debrecen, Holló László sétány 1. Tel./Fax: (52) 491-060

A Harangszó elérhető honlapunkon is: http://www.communio.hu/szentcsaladplebania