Beszélgetés Németh János káplánnal:
-Az életedről légy szíves mondani valamit az olvasóknak.
Mátészalkán születtem 1973. június 15-én, szüleimnek második gyermekeként. Nyírcsaholyban, egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis falucskában nevelkedtem és éltem, itt a szülőfalumban végeztem el az általános iskolai tanulmányaimat. Vallásos életem a tradicionális, hagyományaihoz erősen ragaszkodó faluban és családomban kezdődött. Az imádságokat én nem hittankönyvekből tanultam, hanem még nagyszüleimtől és szüleimtől. Minden reggel és este közösen imádkoztuk, tehát számomra (számunkra) „természetes” volt az, hogy vallásos vagyok. Akkor tájt nem igazán értékelték a tanárok, ha valaki vallásos, templomba járó diák volt, s ezt az álláspontjukat többször eszünkbe is juttatták. Sok-sok alkalommal próbáltak meggyőzni arról, hogy nagy butaságot művelek, ha templomba járok és ministrálok. Hála Istennek nem tudtak meggyőzni. De azért tanulmányilag igencsak visszahúztak. Annyira, hogy „protekcióval” vettek fel a mátészalkai Szakmunkásképző Intézetbe. Akkor ez nagyon fájdalmas volt számomra, de most sok év távlatából Isten gondoskodását látom ebben is. Szükséges volt ez a kis megpróbáltatás és „kerülő”. A szobafestő szakmát tanultam meg, s csak halkan jegyzem meg, hogy három éven át kitűnő tanulmányi átlaggal. Néhány évet a szakmában dolgoztam, nagyon szerettem (és szeretem ma is) a színeket, a festést. A szakmunkásképzőben sok jó diákot és tanárt ismertem meg, ők bátorítottak, hogy ne hagyjam abba a tanulást, mindenképen szerezzem meg az érettségi vizsgát. Igent mondtam. Ekkor következett akkori életem három legszebb éve. Jó tanárokkal, akik egy kicsit a szüleink is voltak, jó osztály közösség voltunk, szerettük egymást. Az akkor kötődött kapcsolatok még mai is élnek. Ezt is csak halkan jegyzem meg, hogy a padtársam lett a sógorom. Csak boldogság van bennem, ha azokra az évekre gondolok.
-Mikor támadt fel benned a papi hívatás gondolata?
Valamilyen formában már gyermekkoromban is meg volt, de nem merném kijelenteni, hogy az személyes meghívás volt, inkább a vallásos életem miatt „természetesnek” tűnt. Sokat köszönhetek az akkori plébánosomnak Dr. Paál László szalézi szerzetes atyának, aki 10 éven keresztül tanított és vigyázott rám. Amikor 17-20 év közötti lettem bekövetkezett egy zuhanás a lelki életemben, de annak örülök, hogy nem történt semmi olyan rossz, ami visszafordíthatatlan lett volna. Csináltam sok butaságot, megbántottam sok embert, éltem a fiatalság „megszokott” életét, s azt hittem, hogy csak a húszéveseké a világ. Szerettem szórakozni, társaságból társaságba menni, többet voltam fent éjjel, mint nappal. Lelkileg varga-betűt írt le az életem.
-Hol volt a fordulópont?
Létrejött egy hittanos közösség a falunkban Varga János atya (a szomszédos nagyecsedi település plébánosa volt akkor) vezetésével. Nos, elmentem ebbe a közösségbe, akkor csak azért, mert jó „bulinak” tartottam az egészet. Fokozatosan jöttem rá, hogy ez a közösség nem a bulikról szól. Át kellett állnom gondolkodásomban. Sok gyötrelmet okoztam János atyámnak, de ő soha nem haragudott rám, csak nagyon szeretett. Egy kicsit kettős életet éltem. Vágytam (s bevallom, néha még ma is elővesz a kísértés) szórakozni járni, de éreztem azt is, hogy az Isten világa gazdagabb és szebb. Hónapok teltek el ebben az állapotban, míg egyik alkalommal azt mondtam atyámnak: „Ülj le, mert olyat mondok, amitől lehet, hogy rosszul leszel!” Vettem egy nagy levegőt, s életemben először mondtam ki: „Pap szeretnék lenni!” Nem érette. Nem is csodálkozom rajta. Egy éven keresztül külön is foglalkozott velem, de nem voltam egy könnyű esete. Két év elteltével beadtam a jelentkezésemet az akkor még nagyon gyerekcipőben járó Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye kispapjai közé.
-Hol és mikor kezdted teológiai tanulmányaidat?
Akkor mi még Veszprémben kezdtünk meg tanulmányainkat 1995-ben, ma már Vácot van az „indító” év. Együtt voltunk ott több egyházmegye kispapjai, köztük a görög keleti növendékek is. Sok nehézséggel kellett megbirkóznom, nem volt könnyű év. Be kell vallanom, hogy a múltam iszonyatos erővel húzott vissza és vissza. Sok jó ember segítségére és imájára volt szükségem. Lehet, hogy cinikusan hangzik, de csak így tudom megfogalmazni: „Túl éltem.” Aztán Egerben történt a fojtatás. Csak röviden foglalom össze: „Minden nehézsége mellett nagyon szép öt év.”
-Mikor szenteltek pappá és hol voltak a szolgálati helyek?
A diakónussá szentelés 2000-ben történt. Első helyem diakónusként itt a debreceni Szent család templomban volt, de ez mindössze 3 hónapot tett ki. Innen Egyekre helyeztek, ott is néhány hónapot töltöttem, majd visszamentünk a szemináriuma. A papszentelésünk 2001-ben történt. Papként az első szolgálati helyem Polgáron volt. Két évet töltöttem ott. Sok-sok emlék. Csak remélni tudom, hogy valami jót is tenni tudtam Istenért és Szent Egyházáért. Polgárról ide helyezett a püspök atya az „első szerelem” helyére a Szent Család plébániára. Második éve vagyok itt. Sok-sok ember, mint „ismerős” tekinthetett rám, én pedig rájuk. Ez jó érzés volt. A debreceni Szent József Gimnáziumnak vagyok még hitoktatója és lelki vezetője. Tehát feladat van, nekem csak azon kell iparkodnom, hogy ne magamat, hanem Istent tartsam elsőnek, és őt adjam az embereknek. -Záró gondolatként mit üzensz az olvasóknak? Mindig csak vidáman, szeretve és meghalva. Ennyi az egész. Szerintem!